Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


51. fejezet

2014.08.04

Kate-et és engem a diákok hivatalosan is ősellenségeknek nyilvánítottak, a tanárok pedig, mivel szobatársak voltunk úgy döntöttek, hogy a még több verekedés elkerülése érdekében inkább külön szobába helyeznek minket. Így történt az, hogy Kate ment, egy másik lány pedig jött helyette… és az nem más volt, mint Joanne.

Mikor meghallottam, hogy ő lesz, pont ő, a szobatársam, nem akartam hinni a fülemnek. Habár már csak kicsivel több, mint egy hónap volt hátra a tanévből, akkor is alig hittem el, hogy ekkora szerencsém volt. Azután a sok szarság után, ami történt velem, végre valami jó is akadt… Viszont ez a nagy átköltözés csak azután történt meg, miután Kate kijött a kórházból. Addig pedig pont volt annyi idő, hogy az igazgató „elbeszélgessen velem”.

-     - Rebecca Thompson-t jelentkezzen az igazgatói irodámban. - hallatszott a hangosbemondón másnap dél körül. Én éppen a lány vécében cigiztem a dugi adagból… (Nem tudtam, hogy hogyan élném túl ezt az egészet az én imádott Marlboro feliratú dobozaim nélkül.) Egyébként még szerencse, hogy a vécében is volt hangosbemondó, ugyanis ha nem lett volna, várhatott volna rám Mrs. Fox…

   Mikor recsegve-ropogva, de meghallottam a nevem, arra gondoltam, hogy na, most lesz vége mindennek. Nem tudtam mi vér rám, de biztos voltam benne, hogy nem kitüntetés. Így hát fogtam, elszívtam még azt a maradék cigit, majd lassan feltápászkodtam a földről. Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam:

-      Te tiszta hülye vagy…” – majd sóhajtottam egy nagyot, és kimentem. Beletúrtam a hajamba vagy háromszor, miközben elmentem az igazgatóiig. Vicces volt, mert ezt nem azért tettem, mert szétvetett az ideg, hanem pont az ellenkezője miatt. Azt vártam, hogy majd remegni fogok, meg hasonlók, erre, annyira nyugodt voltam, hogy az már szinte ijesztő volt.

   Háromszor kopogtam. Nem tudom, miért pont háromszor… az emberek az ajtókon mindig háromszor kopognak. Ezután vártam pár másodpercet, hogy jelezzen valaki odabentről, hogy bemehetek.

-     - Gyere be. – hallatszott az igazgatónő hangja. Lassan kinyitottam azt a vastag ajtót, majd beléptem. Az orromat rögtön megcsapta a tömény virág, és kölni szaga. Azt hittem elájulok, olyan tömény volt. Mikor bezártam magam mögött az ajtót, nem mentem rögtön oda ahhoz a bazinagy asztalhoz, ahol Mrs. Fox ült. Ő kedvesen nézett rám, amit nem tudtam mire vélni, és csak pislogtam. Tehát mindketten vártuk, hogy majd a másik tesz valamit, de nem nagyon történt. Aztán végül ő törte meg a csendet.

-     -Khm… ülj csak le. – intett a vele szemben lévő székre. Én lassan elindultam felé. Olyan csendben haladtam oda, hogy még magamat is megleptem. Mondjuk jogos is volt, egy convers tornacsuka nem csapott olyan nagy zajt, mint a többi lány márkás magas sarkúja. Leültem a székre, de semmi jelét nem mutattam különösebben semmilyen érzelemnek. Csak ültem, és néztem őt, ahogy ő is tette már vagy 10 perce. – Tudod-e Rebecca, hogy miért ülsz itt most? – kérdezte kedvesen. Kikészített ezzel a kedvességgel… Miért nem tért rögtön a lényegre, hogy közveszélyes pszichopata vagyok, akinek elmegyogyóban a helye, és hívja be a szüleimet? Mondjuk úgy se jöttek volna el, szóval tök mindegy…

-     - Igen, van egy halvány sejtésem… - sóhajtottam, és gondterhelt arccal, enyhén gúnyosan lenéztem, majd megint vissza a szemébe. Ez már elég is volt, lefagyott az arcáról a mosoly. Persze nem az volt a konkrét célom, hogy felbosszantsam. Csak muszáj volt letörölnöm az arcáról azt az irritáló, és félelmetes, gondolom biztatónak szánt vigyort. agy inkább vicsorítást.

-     - Oh, és mi lenne az? – kérdezte, megjátszott érdeklődéssel. Elmosolyodtam, oldalra döntöttem a fejem, majd színpadiasan végigmutattam rajtam a kezemmel.

-     - Ez. – mondtam.

-     - Mármint?

-     - Miért kérdezi? Maga nem tudja? – nagyon elegem volt már ebből a kertelésből.

-     - Dehogynem tudom, csak azt akarom elérni, hogy te is kimondd, hogy mit tettél.  – válaszolta keményen.

-     - Rendben, kimondom. Péppé vertem egy olyan lányt, aki már a gimnázium első perceiben megalázott, és azóta nem hagyott fel ezzel a ma már hobbinak számító szokásával. Nekem elegem lett abból, hogy kikészíti az idegeimet, és ahelyett, hogy nyomoromban vagdostam volna a csuklómat, mint számos tini lány, akikből végül felnőtt korukban egy lelki roncs lesz, inkább jól behúztam neki egyet. Aztán ebből lett a verekedés. Amit ahogy látok megnyertem. Ezután pedig csak várnom kell arra, hogy elismerjék az emberek, hogy mégsem vagyok olyan kuka, mint hitték.  – miközben ezt végigmondtam egy levegővétellel, végig az igazgatónő szemébe néztem. Olyan közömbösen, és érzelmek nélkül mondtam ezt, hogy ő annyira leblokkolt, hogy pár másodpercig csak sorozatban pislogott, és kereste a szavakat. Látszólag gondolta, hogy valami ilyesmi féle sztorival fogok előállni, csak nem hitte, hogy ilyen unalmasan fogok mesélni.

-     - Oh, hát… - kezdte. Még mindig nem tudta, hogy mit reagáljon. Valamilyen szinten együtt éreztem vele, ugyanis még magam sem tudtam, hogy hogyan reagálnék egy ilyenre. – Nézd, Rebecca… én nem tudok a részletekről. És nem tudom, hogy Kate kisasszony hogy fogja mindezt elmesélni, de a fejemet rá, hogy másképp.

-     - Most azzal vádol, hogy hazudok? – kérdeztem felindulva.

-     - Nem, persze, hogy nem. - sikerült zavarba hoznom. Az arca elvörösödött, és hevesen kapkodta a levegőt. Kínosan pillantgatott mindenfele, néha tördelte a kezét. Ennek mind örültem, mert ez azt jelentette, hogy elszállt minden dühe, ami csak volt, és átvette a helyét az a kínos érzés, hogy ezt a vitát nem ő fogja megnyerni. És én nagyon reméltem, hogy ezt a vitát nem ő nyeri meg.

-     - Akkor? – én hulla nyugodt voltam. Vicces volt, mert nekem kellett volna zavarban lennem, de mindez pont fordítva történt.

-     - Ne beszéljen velem ilyen hangnemben ifjú hölgy! Megértette?

-     - Persze. – felvontam a szemöldököm. – Megértettem. – És maga? Ön még mindig azzal vádol, hogy esetleg nem az igazat mondom?

-     - Na jó, elég… - kiakadt. Elpattant a húr, nem bírta tovább. Egy pillanatra elbizonytalanodtam magamban, és egy kis félelmet éreztem végigfutni a testemen, de ez hamar elmúlt. Álltam a tekintetét. Reméltem, hogy az enyémből csak magabiztosság tükröződik. Ő nem tudom, mit remélt, de amit én láttam, az nyers harag volt. Legszívesebben felpofozott volna. Tudom. Látni lehet valakin, amikor már olyan ideges, hogy csak azért tűnik ilyen nyugodtnak, mert nem akar semmi olyat tenni, amit később megbánna. Ezt vagy úgy éri el, hogy rohadt bölcs, vagy úgy, hogy már annyiszor került ilyen szituációba, hogy profi ebben. – Ezt a stílust most, és szó nélkül abbahagyod, megértettél? – még mindig, már szinte provokálóan a szemébe néztem.

-     - Meg. – mondtam tömören. Nem mozgott semmim, teljesen póker arccal kezeltem a helyzetet. – Most már elmehetek? – na, ezzel hibáztam. Addig a pillanatig pedig olyan jól kezeltem mindent! Már majdnem elértem, amit akartam, hogy „üres kézzel” távozzak a helyszínről, mindenféle idegesítő figyelmeztetés nélkül, de ezzel a kérdéssel mindent elbasztam.

-     - Nem. – préselte ki a fogai között. – Majd elmehetsz azután, hogy megkaptad az igazgatói figyelmeztetésedet.  – nagyot nyeltem. Alig akartam elhinni. Igazgatói figyelmeztetés… Sosem kaptam még semmilyen ilyesfajta dolgot. Emlékszem, mikor elsős voltam, és megláttam egy végzőst kijönni az irodából, azon gondolkodtam, hogy vajon hogy nézhet ki belülről… és hogy vajon mit csináltak bent. Hát, végül is megtapasztaltam. – Hozd a füzeted. – mondta halkan, és kegyetlenül. Egy szempillantás alatt kerekedett felém. Hirtelen eltűnt az a kemény énem, és előjött az igazi… az, aki mindenkinek meg akar felelni, és annyira tisztelettudó, hogy az már szinte szánalmas. Lassan felálltam. Most már lesütöttem a szemem. – 3 percet kap. – mondta utánam, mikor becsuktam az ajtót.

    Elindultam felfele. A legtöbb lány ilyenkor elsírja magát… nekem egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Az első sokk után, szinte már nem is érdekelt ez az egész. Mikor éppen lépcsőztem felfele, arra gondoltam, hogy vajon hol lehet Dane. Vajon most mit csinál… Felötlött bennem pár ötlet, de ez sem foglalt le sokáig. Mikor viszont már közel jártam a szobámhoz, sírást hallottam. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ugyanis nem vinnyogós, lány sírás volt, hanem mélyebb… Nem haboztam, azonnal benyitottam, és csak reménykedtem, hogy nem ő az… De sajnos ő volt. Dane a földön feküdve sírt, mint egy kisgyerek. Először nem is hittem a szememnek. Földbe gyökerezett lábakkal álltam, és néztem őt. Aztán összeszedtem magam, és odasiettem.

-    Dane! Dane! Dane, hallasz engem? Figyelj. – nem láttam az arcát, mert a két térde közé szorította. A hátára tettem a kezem. Végigsimítottam a haján. Féltettem. Nem tudtam, hogy vajon mi történt vele. – Mi történt? – kérdeztem remegő ajkakkal, de nem kaptam rá választ. Idegesített, hogy csak sír, és sír, de nem tudom az okát. Válaszokat akartam. – Dane! – ráordítottam. – Válaszolj már! Hallasz? – ekkor lassan felemelte a fejét. Nem hogy a szemei, az egész arca vörös volt a sírástól. A halántékán az ér kiduzzadt. A szemébe néztem. Majd megláttam, hogy az orrából folyik a vér. És a szájából is. Annyira fájt ez a látvány. Nekem is eltorzult az arcom, megtelt a szemem könnyekkel… de tudtam, hogyha én is a gyenge oldalamat mutatom, akkor az csak rontana a helyzeten. Így összeszorítottam a szemem, majd kinyitottam.

    A két kezem közé fogtam Dane arcát. Mélyen a szemébe néztem.

-     - Dane… - kezdtem. – Mi volt ez? Mi történt veled? - a szeme össze vissza ugrált, dolgokról dolgokra. Nagyon gyorsan vette a levegőt, a száján át.

-     - Én… - nyögte – bejöttek… ordibálás… tiltakoztam. Rebecca én meg… akartalak védeni! csak… és aztán egy pisztoly… elmentek.

-     - Kik? – ez lesokkolt. Habár csak mondat foszlányokat mondott, vagy inkább elnyögött, nekem már tiszta is volt a kép. Voltak páran, és bejöttek a szobába. Valamit mondtak velem kapcsolatban, valószínűleg megfenyegették őt. És ő tiltakozott. Erre az egyik előkapott egy pisztolyt. Nem tudtam, lőtt-e vele, vagy csak elővette megfélemlítés kép. Reménykedtem a második verzióban. Mindezek után meg valószínűleg az egyik behúzott Dane-nek. Akkor még nem tudtam, hogy vajon mit volt a téma, de abban biztos voltam, hogy köze volt hozzám. – Dane kik voltak ezek?

-     - Nem tudom… - motyogta. – Nem ismerem őket. 3 srác… de nem végzősek.

-     - Idősebbek? – kerekedett el a szemem.

-     - Igen… de nem tudom kicsodák.

-     - És mit mondtak? – erre nem válaszolt rögtön. Csak maga elé meredt, majd a szeme ismét megtelt könnyekkel. Eltorzult az arca, majd a nyakamba vetette magát. És elkezdett sírni. Ismét.

-     - Oh, Rebecca! – mondta, két szipogás között. Vagyis inkább könnytenger. Teljesen eláztatta a felsőmet. De akkor ez volt a legkisebb gondom.

-     - Igen?

-     - Rólad volt szó… - nyögte. – Rólad. Akarnak… Téged akarnak.

-     - Te meg miről beszélsz? – na, jó, ez volt az a pont, amikor az összezavarodottság, és a találgatás mély félelmet keltett bennem. A tüdőm belülről szinte mintha remegett volna. Az egész testemet átjárta a félelem és a bizonytalanság. Azt kívántam, Dane bárcsak ne lett volna ennyire gyenge lelki állapotban, akkor talán rögtön választ kaptam volna a kérdéseimre. De így ahhoz, hogy pontosan megtudjak mindent a részletekről, ahhoz Dane lelki állapotát kellett feldolgoznom a normális szintre. És tudtam, hogy ez a folyamat nem 5 perc lesz.

Beletörődtem abba, hogy várnom kell a válaszokra, úgyhogy ezt mondtam halkan: - Gyere ide… - majd magamhoz húztam. Kinyújtottam a lábaimat, majd nekidőltem a falnak. Dane a fejét rátette a combomra, majd összehúzta magát. És így feküdtünk egy ideig. Már azt hittem, hogy elaludt, mikor halkan, olyan halkan, hogy közelebb kellett, hogy hajoljak.

-     - Téged akarnak Rebecca… azt mondták, hogy te kellesz nekik. És hogy ha nem jelensz meg nekik, megölnek.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

answers

(szerkesztő, 2014.08.08 21:42)

igazatok van, tényleg egy kicsit eltért a lényegtől a sztori, de tudom, hogy ennek így kell lennie...ja, és arra a kérdésre, hogy ezek kik???? az lenne a válaszom, hogy ugynazok a személyek, csupán Rebecca képét változtattam meg, mert szerintem így jobb...:)" de ha mégsem, jelezz/etek, mert akkor az jelent valamit..

Hát ez... ÚÚÚÚ!!!

(Névtelen, 2014.08.08 12:33)

Hát...ez....úúúú!!! :D És WoW, meg minden! Nem találok erre szavakat. Csak én gondolom, vagy ez a sztori már teljesen eltér a lényegtől? :DD Eleinte lúzer, aztán Dane barátja lesz, belezúg a tanárába, a tanár apja kórházba kerül, szülők, Dane szereti őt, a tanár is, a tanár lelép, Rebecca drogozik, lefekszik Danenel, nem szereti Danet, összevesznek, kibékülnek, verekszik, cigizik, aztán meg egyszercsak átmegy a sztori James Bondba, mert jönnek fegyveres fickók, akik kinyírják Rebeccát. :DDD Végül is... Egyébként jó, de ugye köze van a maffiózóknak a story rendes szálához, ugye? :D

OMG!!!

(No.1 Olvasó, 2014.08.08 12:27)

Úristen! Mi ez? Kik azok? MI??? Jujjj, siess a kövi részzel, please! :O