Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


49. fejezet

2014.07.20

-     - Dane… Dane! – megembereltem magam, és nagyot taszítottam a mellkasán. Nagy szemekkel, szinte már könyörögve nézett rám. Nem tudom, milyen lehetett az arckifejezésem, de éreztem azt a kínos érzést, és a zavarodottságot, amitől elvörösödött a fejem. A szám remegett, és olyan hangosan fújtam ki a levegőt, hogy engem is meglepett. Hogyan tehette ezt? Hogyan tehettem én ezt? Hogyan tehettük ezt? kérdeztem magamtól. Ez az egész túl abszurd volt nekem. Tisztában voltam vele, hogy mit teszek. Próbáltam is mindent megakadályozni, de egyszerűen nem ment! De vajon miért? Még a mai napig sem tudom…

-     - Mi az? – kérdezte. Olyan természetesen viselkedett. Mintha minden nap ezt csináltuk volna. EZ pedig szörnyen dühítő volt. A keze a derekam felé nyúlt, és megpróbált újra maga elé húzni.

-      -Dane! – szinte már ordítottam. Annyira ideges voltam, hogy nem bírtam uralkodni magamon. – Mi a faszt csinálsz?

-     - Én csak…

-    -  Mit? Hah? Magyarázd már el nekem! – úgy robbantam fel, mint egy bomba. És ez látszólag nem csak hogy meglepte, meg is rémítette. Nem mintha engem nem…

-     - Rebecca… én azt hittem… azt hittem, hogy te is…

-     - Hogy én is mi?

-     - Hogy te is… akarod.

-     - Ugyan mit, Dane? Hányszor megbeszéltük már, nem emlékszel? Mindig el…

-     - Akarlak Rebecca… Azt hittem te is így érzel. – ezzel a mondattal vágott a szavamba, és sokkolt le egyszerre. Nem tudom, hogy tudtam-e. Igen, talán. Sejtettem. Vagyis pontosabban nem tudom. Erre nem tudok választ adni. Igen, gondolkodtam rajta, és persze voltak nagyon erős célzások, és jelek. De sosem érintett mélyen ez az egész, mert nem éreztem szerelmet Dane iránt, és úgy láttam, hogy neki sem okozott gondot a barátomnak lenni. De ezek szerintem nagyon is nehéz volt.

-     - Dane… - ennyit bírtam kinyögni. Kerestem a szavakat, a szám mozgott is. De egyszerűen nem tudtam kifejezni magam. Végül összeszorítottam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. – Dane… - kezdtem. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom… újra. De azt hittem, hogy tudod. Köztünk soha nem volt semmi. Nincs semmi. És nem lesz semmi, csupán barátság. – könnyek szöktek a szemembe. Annyira nehéz volt kimondani ezeket a szavakat! Nagyon fájt. És még nagyobb fájdalmat okozott, hogy láttam, hogy ő hogyan reagál minderre. A mellkasa gyorsan mozgott fel s le. Sokat pislogott. Az arca eltorzult. És az ő szemei is megteltek könnyel. Egy éppen legurult az arcán, de gyorsan odakapott, és mindkét tenyerét keményen végighúzta az arcán, amitől kivöröslött. Szipogott. Majd végül hirtelen előtört belőle a zokogás. Fájt. Bántott. Legszívesebben letéptem volna a fülem, hogy ne halljam. viszont mivel ezt nem tettem meg, olyan szorosan amilyen szorosan csak tudtam, összeszorítottam a szemeimet, hogy ne lássam. A tenyerem végig húztam az arcomon, bár nem tudom, miért. Beletúrtam a hajamba. Én is sírtam. Ugyanúgy sírtam. Zokogtam. Együtt sírtunk. A fájdalom annyira előtörekedett a testemben, hogy nem bírtam vele. És tudtam, hogy Dane-nek ez még nehezebb. Ez neki jobban fájt, mint nekem. Viszont annyira tehetetlen voltam. Nem csókoltam meg. Tudtam, hogy az lenne a legrosszabb lépés. De meg sem öleltem. Mert az is csak rontott volna a helyzeten. Így hát csak ennyit mondtam könnyek közepette:

-     - Annyira sajnálom… - suttogtam. Nem értem hozzá. Még egyszer belenéztem a szemébe, ami vörös volt a sírástól. Majd olyan csöndesen, hogy alig hallottam még én magam is, kimentem. Otthagytam őt egyedül, a legmélyebb ponton. Egyedül hagytam. Cserben hagytam. Nem tehettem mást. És ezt soha nem fogom magamnak megbocsájtani.

A folyosón még mindig voltak diákok, akik hallhatólag a nemrég megtörtént „konfliktusról” beszéltek, és sejtelmesen mértek végig, mikor elhaladtam mellettük. A szemeim perzseltek. Legszívesebben zokogtam volna, de nem akartam, hogy így lássanak. Erősnek akartam tűnni a többiek szemében. Olyannak, aki senkitől, és semmitől nem fél. Olyannak, akit ne lehet csak megalázni. És olyannak, aki nem hagyja csak úgy annyiban a dolgokat. Így hát fogtam, és elindultam megkeresni a szobatársamat Kate-et, akinek Dane nekiesett.

Nem tudtam, hogy mit fogok tenni, mikor majd meglátom. Nem is volt konkrét tervem. Egyszerűen csak látni akartam megint az arcát. Nem mintha ne tehettem volna ezt még vagy százszor a tanév során. Igaz, már alig volt valami az évből, napok kérdése és itt volt az érettségi vizsga, majd a bál, amire úgy döntöttem, hogy nem megyek el, mert így minek is. Szóval két fontos esemény volt még hátra, meg a szalag avató, de aztán ennyi… ez a része lezárul az életemnek. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Sokkal, de tényleg sokkal több volt a rossz emlék, mint jó. Viszont amik voltak jó emlékek, azok olyan nagy súllyal bírtak, hogy szinte, de csak szinte már egy „kategóriába” lettek volna sorolhatók… Szóval az emlékek osztályozására nem nagyon volt időm, és nem is abban a pillanatban szándékoztam foglalkozni vele, mikor legszívesebben leugrottam volna egy tízemeletes tetejéről.

-     - Hé! Mi történt? – kérdezgették azok, akik csak abban a pillanatban értek oda. Vagy döbbent, vagy értetlen arcokat láttam. Látszólag nem telt olyan sok idő. Pedig azt hittem, hogy mindenki már rég elment… Nem, tulajdonképpen teljesen el voltam tájolva az idő terén. De nem is ez volt a legfontosabb. Az ajtómban, vagyi9s azzal szemben a sarokban megpillantottam egy össze-vissza álló szőke kupacot a földön, és körülötte rengeteg sipítozó, és káromkodó lányt. Nem tellett sokba, míg rájöttem, hogy kinek az anyját szidják ilyen hevesen…

Átfurakodtam a tömegen, majd a kis szőke fészek fölé álltam. Hirtelen megtorpantam, mert még mindig nem tudtam, hogy mit fogok mondani. Szóval csak álltam, és néztem őket, mint a többiek. Az egyik lány, mikor felnézett, hogy ki árnyékol, meglátta az arcom. Reakció? Mint aki ufó-t látott… Hirtelen nem tudtam, hogy akkor most mit is kéne tennem, úgyhogy rávettem őket egy nagyon ravasz módszerrel, hogy mind rám nézzenek.

-     - Khmm… Hé! - a „megszólítás” bevált. Mikor viszont megláttam Nicole arcát, egy pillanatra lesokkolt. Látszólag megviselte az a tény, hogy nem minden fiú kúrná őt minden pillanatban, és hogy vannak olyan srácok is, akik egyenesen neki estek, ezzel egy másik lány mellett (akkori esetben mellettem) kiállva. A haja tényleg olyan volt, mint egy szőke szénakazal, és csak igazán akkor döbbentem rá, hogy mennyi sminket használ, mikor megláttam az arcán lefolyó két fekete patakot, de volt azon kívül még rengeteg szín is. A két patak felett elég feltűnő volt a vöröslő szeme a sírástól. Nagyban elütött a szolárium által barnított bőrétől. Ezek voltak azok a dolgok, amik rögtön kiszúrták a szemem. A többit, hogy például remeg, és óriásit villant a mini szoknyájának köszönhetően csak később vettem észre, de ezek csak mellékes dolgok voltak.

-     - Jól vagy? – ennyit bírtam kinyögni. Persze nem gondoltam komolyan. Hiszen utáltam, a legkevésbé sem érdekelt, hogy jól van-e van sem. De, mivel már becsörtettem a tömeg közepére, valami értelmeset csak tennem kellett.

-     - Hogy jól vagyok? – mondta halkan Kate. Olyan düh érződött a hangjában, ami megrémisztett. – Hogy jól vagyok-e? – ismételte el újra a költői kérdést, csak sikítva. Vagy inkább ordítva. Az arca olyan volt, mint egy elszánt gyilkosnak. A szeme pedig úgy csillogott, hogy egy pillanatra elgondolkodtam, ez normális-e. Ez a lány, aki eddig a drága ruhákról, és sminkről, meg persze a szexről volt híres, most egy teljesen más oldalát mutatta.

-     -  Mi a franc van a világgal? – még mindig ordított. És úgy tűnt, ez még csak az eleje az egésznek. – Az ember azt hiszi, hogy be tud menni egy szobába anélkül, hogy majdnem összeverjék, de látszólag nem! Nem! Nem és NEM! Az a buzi csak úgy nekem rontott, és te csak ott álltál. – ezek szerint rosszul látta, mert nekem köszönhette, hogy Dane nem vert még jobban meg. Viszont rám mutatott. Keményen, és mélyen a szemembe nézett, annyira, hogy szinte már fájt. Ettől a láthatatlan fájdalomtól leblokkoltam. – Miért nem ütöttél meg te is? – szegezte nekem a kérdést. Nem válaszoltam. Folytatta. – Ha? Válaszolj, te kis ribanc! Ne csak állj ott megint, hallod!? Nem teheted ezt érted? Ehhez… Ezt nem teheted! – remegett a szám. Mondani akartam valamit. Bár mit. De nem jött ki hang a torkomon. – Szólalj már meg! – a fájdalmasan hangos ordításával nem csak engem, hanem a körülöttünk összegyűlt kisebb tömeget is megrémítette. – Válaszolj már valamit! Vagy mozdulj meg! Él ez egyáltalán? – a hangja annyira hisztérikus volt, hogy egy pillanatra azt hittem, megőrült… bár lehet, hogy tényleg. – Mozdulj már meg, a kurva anyád! Bazdmeg! Basszameg a kurva anyád! Mozdulj már meg! – majd hirtelen felállt. – Miattad kerültem ide, hallod? Miért nem vertél meg te is? Ha? – Válaszolj! Válaszolj, vagy agyonverlek, te kurva! – a szemébe néztem. És ennyi elég is volt neki. Ordítva nekem rontott. Elkezdett ütni. Tépte a hajam. Káromkodott. Lelökött a földre. Felém térdelt. Majd ököllel, és tenyérrel egyszerre verte az arcom. De nem csak az arcom. A vállaim, a mellkasom, és a hasam is megérezte az öklét. És élveztem. Jó volt… az a fájdalom, amit belül éreztem az utóbbi időben, most kívül volt, és ez jól esett.  Viszont a testem már könyörgött, hogy tegyek valamit. A szám megtelt vérrel. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy most mennyien néznek minket, csak mert ez a szőke ribanc nekem támadt. A puma 2 másodperc alatt felment bennem. Keményen megfogtam az épp felém tartó öklöt, és ezzel eléggé megleptem Kate-et. Kihasználva a pillanatot, az összes vért, ami csak a számban volt összegyűjtöttem, majd teljes erőből Kate arcába köptem. Először nem tudott normális reakciót kiváltani, majd maradt az egyetlen opció. Fájdalmasan hangos, már szinte fülsiketítő sikítás. Viszont ezt hallva én is vele együtt sikítottam. Nem tudom, miért. Minden alkalmat megragadtam, hogy valamilyen módon kiadjak magamból minden érzést. Persze tudtam azt is, hogy a sikítás még nem segít semmit, és hogy pár perc múlva ismét nekem esnek, még nagyobb erővel.

Kate azonban még mindig hisztérikusan sikítozott… Én pedig remegő kezekkel ugyan, de visszaütöttem. Az első próbálkozásom nagyon gyengére sikeredett. Aztán összeszedtem a bátorságom, és keményen behúztam neki. Ezután megfogtam a szőke, kócos haját, és lerántottam a földre. Így én kerültem felülre. Összeszorítottam az öklöm, és még egyszer behúztam neki. Megint sikított, de visszaadta. Olyan erővel, hogy beleszédültem. De visszafordultam, és bal kézzel, keményen felpofoztam. Majd a jobbal is. Ezután felálltam, és belerúgtam az oldalába. Fájdalmasan nyögött egyet, és összehúzta magát. Én nem éreztem semmiféle érzelmet, a tiszta dühön kívül. A méregtől azonban elkezdett könnyezni a szemem, és elég nehéz volt úgy veszekedni, hogy alig láttam valamit, a homályos könnyfüggönytől a szemem előtt. De a sírás csak még több erőt és energiát adott, ami még több dühvel járt együtt. Ezt pedig Kate teste érezte meg a legjobban.

-     - Én nem vagyok kurva! Nem vagyok kurva! Többet ne merj így nevezni, hallod? Ne merj, vagy kinyírlak! Halálra verlek! – még bőven lett volna mondani valóm, azonban hirtelen két kéz megragadott hátulról, és felemelt. Így harcképtelenné váltam. Gyorsan vettem a levegőt, azonban éreztem, hogy a szám felhasadt. A testem pedig nedves volt a vértől és az izzadságtól.

Az az ember, aki lefogott, nem engedte, hogy visszatámadjak. Olyan erővel fogott, hogy csak a levegőben tudtam rúgkapálni. Kate, mikor rájött, hogy kapott pár szabad másodpercet, kihasználta, és a földön, ijedt arccal hátrébb vonszolta magát. Úgy sírt, mint egy kisgyerek. Tudtam, hogy az én arcom is úszik a könnyben, de nekem teljesen más okom volt a sírásra. A kettőnk könnyei nagyban eltértek egymástól. Ha lehet ilyet mondani.

Mikor megfordultam, hogy lássam, hogy melyik ember akadályozta meg, hogy még jobban megverjem Kate-et, hirtelen tátva maradt a vérrel teli szám. A szemeim nagyra nyíltak. Dane állt mögöttem.

-     - Te meg mit művelsz? – préselte ki a fogai között mérgesen. A szemei még mindig vörösek voltak a sírástól. – És hogy nézel ki? – nem tudtam egyik kérdésre sem a választ. Ironikus volt, hogy nem sokkal ezelőtt, még én álltam Dane helyében és Dane az enyémben. Majdnem minden ugyanaz volt. Csak a szerep változott meg.

-     - Én… - kezdtem, de nem jártam sikerrel.

-     - Gyere… mondta, és nem várva meg a választ, elkezdett arrébb húzni a tömegtől. Az emberek döbbent arccal szétnyíltak, ezzel akaratlanul is utat teremtve magunk elé. Sajgott a jobb lábam, mert arra estem, mikor Kate először ellökött. Így sántán, vérben tocsogva, de büszkén távoztam. Viszont, mikor még csak pár lépést mentünk, hirtelen megfordultam, és ezt mondtam:

-     - Ha valaki… akárki még egyszer kurvának nevez, azt megölöm. – olyan hidegvérrel mondtam mindezt, hogy még engem is megrémisztett. Nem volt konkrét személy, akinek ez szólt volna. Minden jelenlévőnek mondtam.

Ez után a mondtad után nem csak azt tudtam, hogy sokkal nagyobb figyelem fog rám irányulni a következő napokban, mint eddig, hanem azt is, hogy sokkal komolyabban fognak majd venni. Így ház kihúztam magam, és Dane-re támaszkodva otthagytunk mindenkit.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.