Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


48. fejezet

2014.07.04

Reggel tényleg mindent megbeszéltünk. Ne képzelj bele nagy dolgokat. Csupán Dane elmondta, hogy ő ezt az egészet nem akarta, és hogy sajnálja, amikor megütött.

-      - Figyelj, Rebecca. Én tényleg sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom, ezt az egészet. Hidd el, ha lenne egy időgépem, már legalább négyszer visszamentem volna az időben, és emlékeztettem volna magamat, hogy ne legyek ekkora seggfej. Szóval én tényleg nem így akartam. És remélem, hogy ezt nekem el tudod felejteni. Mert legszívesebben azt kívánnám, hogy ez meg se történjen. De már megtörtént. És, te is tudod, hogy ami már megtörtént, azt nem lehet kijavítani.

-      - Igen, tudom… és én is sajnálom. Komolyan. Ugyanannyi, sőt több hibát találok magamban ezzel a történettel kapcsolat, mint benned. Ezt biztosra mondhatom. Úgyhogy végezetül csak annyit mondanék, hogy felejtsük el ezt az egészet, és soha, de tényleg soha többé ne hozzuk szóba.

-      - Igazad van. Ne hozzuk szóba.

Összességében itt olvashattad, a mi még véletlenül sem nyálas, és sírva összeborulós kibékülős sztorinkat. Meg kell, hogy mondjam, reméltem is, hogy nem így lesz, ugyanis nem szeretek nagy érzelemkinyilvánításokba bonyolódni. Szóval a lehető legjobb volt, hogy így alakult, ugyanis így mindenki majdnem boldog. Dane is boldog és én is, hogy „visszakaptuk” a másikat. A majdnem jelző viszont azóta ott lebegett mindenhol, minden érzelmem fölött, mióta James elment, egy lezáratlan ügyet maga mögött hagyva.

 

Egy-két nappal később, mikor tényleg „helyrerázódott”  kapcsolatunk Dane-el, és már újból elértük azt a szintet, hogy nem éreztük magunkat kínosan ha meg kellett érintetünk a másikat, Dane hirtelen előállt egy kérdéssel. Éppen mentünk fel a szobájukba, mikor útközben egyszer csak megszólalt.

-      - Figyelj, Rebecca. Mit szólnál hozzá, ha…

-      - Ha? – kérdeztem vissza.

-      - Hát, hogy mivel tulajdonképpen egyikünknek sincs kiszemelt partnere, vagy „párja” úgymond, akivel mehetne erre a szarra, gondoltam, mehetnénk, együtt nem gondolod? Mármint, mint barátok. – ez egy kicsit meglepett. Persze nem annyira. mert ez bizonyos szinten számítottam, vagy inkább reméltem, hogy majd nekem szegezi ezt a kérdést (lehetőleg minél hamarabb). Ugyanis, mivel „nő” vagyok, ezért már most bennem volt valahol az a szorongást keltette érzés, hogy nem lesz meg a megfelelő időben a ruhám. Szóval a bál előtt.

-     - Ja, hogy szóval te most elhívsz a bálra? – hirtelen kivirultam. Éreztem, ahogy egyre csak vörösödik a fejem.

-     - Hát, ja, valahogy úgy. – nevetett.

-     - Rendben, akkor menjünk el együtt a bálra.

-     - Oké.

-      - Oké. – szóval ezt meg is beszéltük. Nem tudom, hogy milyen szokott lennie egy átlagos ilyen, de a miénk ilyen volt. Nem a legjobb, de nekem megfelelt.

                                 *

Akármennyi gondom is volt eddig, biztos, most akadt egy újabb a változatosság kedvéért. Hiszen akadtak már problémáim az iskolámmal, a zaklatással, majd szüleimmel, legfőképpen az apámmal, akit még így, év végén, tél óta nem láttam, és nem is hallottam felőle. Kezdtem egyre jobban elveszíteni a reményt vele kapcsolatban. De még, tart a lista, úgyhogy mondom. Apám brutális, és nevetséges lelépése után szóba jöttek a drogok, a cigi, a buli, és az, hogy tudat teljes hiányában vesztettem el a szüzességem. Az viszont szánalmasan megnyugtató tény, hogy mindez a legjobb barátommal történt, és hogy nem estem teherbe. Aztán ezután jöttek persze a rossz jegyek, megtörtént, hogy majdnem megbuktam irodalomból, amit történetesen az az ember tanított, akibe mellesleg halálosan, és őrülten szerelmes voltam. Dane-el párszor összevesztünk, akkor ezen rágódtam, de mindig kibékültünk. Ez is megnyugtatott vele kapcsolatban, habár mindig tartottam tőle, hogy egy ilyen után soha többet nem látjuk egymást.

Szóval ezek után az „apró” balesetek, problémák, zökkenők, (vagy akárhogy hívhatjuk) után, de megoldása előtt, jött egy újabb, amellyel kénytelen voltam szembenézni. Persze ez az egész egyáltalán nem tett jót az idegeimnek, a közelgő érettségi pedig rátett egy jó nagy lapáttal. Viszont amikor nem a vizsgán, Dane-en, Jamesen, vagy a bálon filozofáltam, vagy inkább feszengtem, akkor volt elég időm a családomra is gondolni. (Sajnos.) Az anyám ugyanis ki tudja kivel kavart, miután apám lelépett, jó nagy szarban hagyva a régi, és megunt családját, egyszóval minket. A mamának ezt először nagyon nehezére esett feldolgozni, és túllépni rajta, de ahogy láttam, vagyis inkább hallottam, azokon az egyszeri telefon beszélgetések alkalmával, amikor néha eszébe jutottam, egy idő után már elfogadta. Sosem mondta a nevét, annak az ismeretlen fickónak, akinek a karjaiban, vagy undorítóbban, és barbárabb módon fogalmazva meg az igazságot, akinek elég nagy volt a farka ahhoz, hogy betömje az össze lyukát az én anyámnak. Mint a szívében érzett lyukat, mint a lenti lyukat/kat. De persze apám se volt rest, ő is hamar talált magának egy új családot. Csak én voltam az egyedüli, aki azon fáradozott, hogy megtalálja, vagy inkább megőrizze magának azt a maroknyi boldogságot, amit az egyetlen barátja nyújtott neki.

                                 ***

 

Egy péntek reggel, mikor éppen rajzra készültem elő, (ami annyiból állt, hogy elővettem egy lapot, ami már szinte a felismerhetetlenségig össze volt gyűrődve, meg egy ceruzát, gondolva majd alkotok valami elfogadhatót) amikor olyan hirtelen, és olyan ijesztően a fülembe suttogta valaki a nevem, hogy kiesett a táskám a kezemből, és felugrottam. Villámgyorsasággal fordultam meg, hogy lássam mi vagy ki volt ez, és mikor megláttam, és fel is fogtam, hogy ez csak Dane volt, ez kicsit megkönnyebbültem.

-     - Te fasz! Ez miért volt jó? – vertem a vállát. De közben nevetettem. Ez ugyan kis dolog volt, a többi hülyeségéhez képest, de ez is azt mutatta, hogy én nem tudtam nem megbocsájtani neki. Ezt azt jelentette, hogy tök mindegy mit csinált, miért csinálta, és mikor csinálta, engem nem érdekelt. Minden alkalommal úgy éreztem, hogy igen, nagyon hülye. De egyszerűen nem érdekelt, mert annyira szerettem, hogy ezek nem számítottak. Csak az érdekelt, hogy mellettem van-e. És ameddig igen, akkor nincs kifogásom bizonyos dolgok ellen.

-     - Reméltem, hogy beszarsz, és igen! – akkora mosoly húzódott az arcán, hogy még nem láttam olyat. Nagyon jól állt neki. És annyira nem tudtam elhinni, hogy szándékosan fájdalmat okozott magának, mikor olyan szépen mosolygott! Nem mertem elmondani neki, hogy láttam a vágás nyomokat… akkor még nem. De tudtam, hogy egyszer majd közölnöm kell vele a tényt. Segítenem kellett neki. De még nem akkor.

-      - Haha, nagyon vicces. – gúnyolódtam nevetve.

-      - Az! – röhögött…

-      - Na, mindegy… ezt inkább hanyagoljuk, oké?

-     - Oké, amúgy is meg akartam kérdezni valamit…

-      - Mit? – az ilyenektől akaratlanul is ideges leszek. Még akkor is, ha tudom, hogy valószínűleg kis dolgokra fog rákérdezni. Valahogy mindig bennem van valamilyen reményféleség (bár ez a lehető legidiótábban hangzik) hogy valami fontosat akarnak kérdezni tőlem. Konkrét példát most nem tudok mondani.

-     -  Hát, hogy mit veszel fel a bálra. – megfogta a derekam, de most már nem volt az arcán az az eszelős vigyor. Inkább csak olyan édesen mosolygott. Nem úgy, mint egy félőrült. Miután közelhúzott magához megfogta a szabad kezem, és egy elég béna keringőszerűséget imitáltunk, majd megpörgetett. Nem értettem ennek a mozdulat sornak a lényegét, csak azt éreztem, hogy a fejem fájdalmasan gyorsan, és keményen váltott át a normális színből a Ferrari pirosra.

-      - Oh, öhm…

-      - Jól vagy? – nagy szemekkel nézett rám. – Tiszta vörös az arcod. Nem akarsz leülni? – Tipp, ha pasi vagy: Ha látod, hogy a csaj arca vörös, az az nagyon durván elpirult, SOHA ne kérdezd meg tőle ezt a kérdést, hogy „Jól vagy?” mert akkor csak még jobban kellemetlenül fogja érezni magát zavarában!

-       - Persze, nincs semmi… bajom. Csupán zavarba jöttem, és erre a szervezetem nagyon kínos módon reagált.

-      - Áh, értem. Szóval elpirultál. – vigyorgott.

-      - Igen, el.

-      - Miért?

-     - Mert miért ne? – ez elég hülye reakció, de csak ez jutott az eszembe. Vagyis inkább nem akartam kimondani, hogy azért mert az arcom az övétől konkrétan 8 cm-re volt egymástól. És ez eléggé kiakasztott.

-      - Na, mindegy… Akkor?

-      - Nem, még nincs.

-      - Hogy hogy? Ilyenkor a lányok már 3 hónappal a bál előtt megveszik. – csodálkozott.

-      - Igen? Oh, hát, bocsánat. Én ezek szerint nem olyan lány vagyok. Sajnálom. De mondjuk 3 hónappal ezelőtt még partnerem se volt, szóval…

-      - Persze, nem is úgy értettem, és nem akartam itt személyeskedni. Csupán hangosan gondolkodtam.

-      - Oh, szóval te ilyeneken gondolkodsz?

-      - Mi? Ezt hogy érted? Nem, persze, hogy nem!

-     - Oh, igen? Akkor mégis min? – húztam az agyát. Vicces volt.

-      - Te? Most? Mi? Mi van? – szegény, teljesen összezavarodott. Olyan jó volt látni.

-      - Nem tudom. – látta, hogy nevetek.

-     - Szívatsz ugye? – kérdezte a fejét fogva.

-     - Ja, hát persze! – most rajtam volt a sor, hogy röhögjek egy jót.

-      - Na, mindegy. Akkor ma elmegyünk neked ruhát venni.

-       - Mi? Te most te komolyan mondod?

-      - Miért, szerinted poénkodom?

-      - Hát, én nem tudom.

-      - Nem, nem viccelek. Mindjárt itt a bál!

-      - Azt tudom. Csak azt nem értem, hogy neked ez miért ilyen fontos.

-      - Mert tudni akarom, hogy ha már együtt megyünk, akkor nekem legyen a legszebb partnerem. Jó, nem mintha nem az lenne amúgy is… - következő mondatot már csak motyogta az orra alatt.

-      - Mi? – elmosolyodtam.

-      - Semmi…

-      - Jó. Mikor akarsz és hova menni?

-     - Nem tudom, majd meglátjuk. Akkor ma 7kor menjünk, rendben?

-     - Rendben. De…

-      - De?

-      - Semmi… oké, menjünk.

-      - Akkor ezt megbeszéltük.

-     - Meg.

A nap többi része számomra abból állt, hogy azzal a rettegett, és idegesítő kérdéssel foglalkozzak, ami általában csak a nőket érinti. „Mit vegyek fel?!” Ez az a mondat, ami minden nap előkerül. Kivéve nálam. Nekem soha nem volt gondom azzal, hogy mit vegyek fel. Nem görcsöltem rá, szimplán felvettem egy nadrágot, meg egy pólót. Szoknyában sosem jártam. Akkor viszont muszáj volt abban megjelennem. Már nem is emlékeztem, hogy vajon milyen érzés. Viszont ez a bizonytalanság, ez, ahogy közeledett a 7 óra, ez egyre jobban alakult át izgalommá. Örömmel töltött el az a gondolat, hogy nemsokára én is felvehetek egy olyan gyönyörű ruhát, mint azokban az elcsépelt, és romantikától túlterhelt, szar színészekkel teletömött, Hollywood-i filmekben. És hogy nem kell oda egyedül elmennem, mert partnerem is van!

 

                                    ***

-      - Hahó! – éppen a fürdőben voltam, a hajamat fogtam össze, miután feltettem egy kis szempillaspirált, meg egy kis pirosítót. Nem tudom miért, előjött a nőies énem, vagy oldalam, és az utóbbi időben –nem sokat, de – a szokásosnál többet adtam a külsőmre egy piros tornacipőnél, vagy egy fekete topánkánál. Miután feltettem egy „leheletnyi” (ezt a kifejezést a reklámokból tanultam) szájfényt, ami egyébként nem volt látszott, de mégis jobban éreztem magam azzal tudattal, hogy van rajtam.

-     - Itt vagyok! – kiabáltam, mert be volt csukva az ajtó. Még a mondat végére sem értem, mikor már az ki is nyílt. Megijedtem. Nem hittem volna, hogy Dane ilyen gyors.

-      - Mit csinálsz?

-      - Semmit. – elvörösödtem. Fogalmam sincs miért. Talán, ha válaszoltam volna, és elmondtam volna neki, hogy éppen a sminkeléssel próbálkozom, akkor valószínűleg kiröhögött volna… nem tudom.

-      - Hát, oké. Indulhatunk? – kérdezte mosolyogva.

-      - Persze…

- Mikor éppen zártam volna be az ajtót, megjelent az egyik szobatársam.

-      - Ti hova mentek? – kérdezte unottan, és szemrehányóan.

-      - Sehová. – feleltem rá rögtön.

-     - Ruhát venni. – mondta velem egyszerre Dane. Ismét elöntötte a pír az arcomat. A zsigereimben éreztem, hogy ehhez lesz egy-két szava a szobatársnőmnek.

-      -Ruhát venni? Komolyan? Neked, Dane?

-      - Nem. Rebeccanak.

-      - Neki? Neki ugyan minek?

-      - Hát a bálba. – válaszolt Dane. A hangja olyan volt, mintha csak az időjárásról csevegett volna. Nyugodt, szinte már unott, és egyben természetes. Csak bennem volt talán ez a feszültség? De miért? Mi hozta ezt ki belőlem? Talán féltem volna attól az olcsó… A gondolataimban sem fejeztem be a kérdést, rögtön rávágta egy hang a nagybetűs NEM!-et. Nem féltem attól a lánytól, se a másiktól. Nem szabadott félnem tőlük. Ugyan végül is mitől? Az ilyenek – és most nem csak róluk beszélek, hanem általánosságban – csak csupán elkényeztetett, vagy figyelemhiányos szadisták, akik abban lelik örömüket, hogy másokat zaklassanak, és alázzanak. Semmit sem érnek az ilyen emberek…

-       - Mit mondtál? – ennyit kaptam el a beszélgetésből. Dane hangjából már teljesen elszállt az a nyugodtság, a nyers düh, és feszültség váltotta fel. A szemei szikrákat szórtak. A lán arcára viszont kiült az önelégültség, látszólag valamivel nagyon felhúzta Dane-t. Nem tudtam, hogy mit mondott, mert nem figyeltem. e hirtelen azt vettem észre, hogy Dane ordít.

-      - Te rohadt kurva! Hogy mondhatsz ilyet?! – és nekirontott. A lány most már nem látszott olyan lazának. Megijedt. A homlokára volt írva, hogy mindjárt sokkot kap, mert egy fiú kezet mert emelni rá. (Tulajdonképpen a ruhájánál fogva rángatta, majd nekilökte a falnak, de majdnem ugyanaz az nem de?) Vagy legalábbis nem úgy bánt vele, mint eddig a többiek. – Te aljas… szemét! Olcsó… - és még hasonló szavakat préselt ki magából, miközben az arca egyre vörösebb lett a méregtől. Nagyon-nagyon durvát mondhatott. Sosem láttam Dane-t ilyennek. Viszont tudtam, hogy ha már engem, mint legjobb barátját meg merte ütni, akkor egy ilyen kétszínű dögöt hidegvérrel megver. Szóval az addigi csodálkozás után rájöttem, hogy cselekedni is kéne, mivel Dane-nek már nem sok kellett a legrosszabb fázisáig.

-     -  Hé! Dane! – nekem is ordítanom kellett, hogy meghalljon. Az emberek erre a nagy felfordulásra, kezdtek előjönni a szobákból. Mindig ez van, ha történik valami „érdekes”. Ez csupán azoknak idegesítő, akik pont az ilyen konfliktusok közepében vannak, mert ugyan kinek lenne szüksége nézőközönségre ilyen szituációban? Kívülállóként viszont lehetetlen megállni, hogy ne kérdezzük meg, hogy mi történt, vagy, hogy ne furakodjunk oda, végig nézni az egész csetepatét.

-      - Dane! Szállj le róla! Dane! Engedd el, hallod? – nehéz volt túlkiabálni a vékony, de közben fülsiketítően hangos, és éles sikítást, Dane ordibálását, és tömeget, ami már körénk gyűlt, rekordidő alatt egyszerre, de muszáj volt. Úgy megdolgoztattam a hangszálaimat, hogy már fájtak.

Úgy rángattam Dane karját, ahogy csak bírtam, míg végül sikerült közéjük furakodnom. Viszont mindez olyan gyorsan történt, hogy Dane nem látott, és rajtam is lökött egyet. Nem fájt, semmi különös nem történt, csupán majdnem elestem, egyensúlyveszteség következtében, de sikerült talpon maradnom. Így aztán szemből, két kézzel, a lábamnak támaszkodva toltam Dane-t egyre csak hátrébb. Ő még mindig ugyanolyan ideges volt. Két kezem közé fogtam az arcát, hogy a figyelmét 100%osan rám tudja irányítani. Viszont mivel ezt csak egyszer tehettem meg, így valami nagyon megnyugtatót, és fontosat kellett neki mondanom, hogy lecsillapodjon.

-      - Hé! Dane! Figyelj! Hallasz engem? Figyelsz rám? Dane! – mikor már a szemembe nézett, én is az övébe. – Nyugodj le! Sss! Nyugi! Hallod? Ne is törődj vele! Igen, igazad van! Egy ribanc! De most menjünk, jó? Induljunk, oké? – lassan bólintott, de már nem az én szemembe nézett, a másik lányéba. Elkezdtem hát húzni a karját, nehogy megint neki rontson. Nem kellett olyan nagy erőt kifejtenem, jött ő magától is, habár azért nem rendesen. Megnehezítette a dolgom, hogy én csupán az ő válláig értem, így nem sok lehetőségem volt, mint például átkarolni a vállát, hogy vissza se tudjon nézni. Így, csak a kezét tudtam megfogni, de arra jó szorosan rákulcsoltam a kezem. Meleg volt a keze. Nagyon meleg. Mikor már be fordultunk egy másik folyosóra, és már nem lehetett hallani a tömeg zsibongását, csupán a csendet, és a plafonon lévő lámpák halk zizegését, Dane-re pillantottam. Olyan hangosan zilált, hogy elnyomta a lámpákat. A szemei elé volt esve néhány szőkés tincs. Nem törődött vele. Még mindig nem nyugodott le. Már a földszinten jártunk. Aztán úgy gondoltam, elviszem a lány mosdóba. Utoljára akkor voltam ott, mikor beragadtam. És mikor James elment… Egy pillanatra szinte leblokkolt az agyam, Jamesre visszaemlékezve, de aztán eszembe jutott, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Akkor teljes mértékben Dane-re kellett koncentrálnom. Olyan állapotban volt, amit az ember nem engedhet meg magának nyilvánosság előtt.

Bementünk. Üres volt, mint mindig. Már nyolc óra volt.

-      - Hé! Jól vagy?

-      - Én… csak… én… - próbálta magát kimagyarázni. De még mindig olyan hangosan vette a levegőt, hogy nem értettem, mit mond.

-       - Figyelj! Majd elmagyarázod. Nem hallottam mit mondott, mert nem figyeltem. De nem is érdekel. És téged se érdekeljen! Megértetted? Ez csak egy seggfej a sok közül! Miért pont vele kezdesz el törődni? Eddig magasról szartál az ilyenekre! Akkor most mit történt veled? – miközben ezeket a kérdéseket tettem fel neki, vagy inkább jobban fogalmazva rá zúdítottam ezeket, megnyitottam a csapot. Most örültem, hogy csak hidegvíz jön belőle.

-       - Hajolj le! – mondtam neki. Idegesített, hogy ilyen magas volt. Alig bírt megállni a saját lábán. Látszott rajta hogy szédül. A tekintete eléggé homályos volt. Nem tudtam, hogy mi hozta ezt ki belőle. Lehet, hogy valami betegség, de lehet hogy szimplán a düh. Az arca viszont fal fehér volt. És segítség nélkül alig bírt megállni. Miután lassan, és bizonytalanul lehajolt, majd nekitámaszkodott a mosdókagylónak, megkértem, hogy hajtsa le a fejét. Hideg, bő vízzel bevizeztem a tarkóját vagy kétszer, háromszor. Ezután a homlokát. Miközben az arcát vizeztem, megnyugtatóan simogattam is egyúttal, hogy lenyugodjon. Végig a szemembe nézett.

-      - Rebecca… én…

-      - S! – intettem csendre. A haját is bevizeztem, de csak egy kicsit. Akkor már egyre nyugodtabbnak nézett ki. Lassan vette a levegőt ki-be, és lassan pislogott. Még mindig fal fehér volt, de már emberiebben nézett ki. Nem úgy, mint egy hányni készülő zombi.

    Nem tudom, mennyi ideje, de már körülbelül egy negyed órája támaszkodhattunk így a falnak, hogy én a hideg, nedves kezemmel simogattam az arcát, és mélyen egymás szemébe néztünk. Tudtam. Tudtam, hogy ez mind nem helyes, amit akkor teszek, de nem hagyhattam őt cserben. Ismét olyat tett, ami óriási hiba volt, de képtelen voltam a haragra. Szükségem volt rá.

   Én voltam a falnak közelebb. Olyan csend uralkodott a mosdóban, amitől az ember elveszti az időérzékét. Nem lehet tudni, hogy mennyi idő telt el… egy perc? Tíz perc? Fél óra? Óra? Ki tudja…

-      - Jól vagy? – kérdeztem tőle halkan.

-      -Igen… - suttogta. A bal fülem mögül kicsúszott egy barna hajtincs. Dane észrevette. Lassan, de biztosan visszasimította. Nagyot nyeltem. Nem szabadott volna ilyen közel kerülnöm hozzá. Tudtam, hogy óriási hibát követek el, de egyszerűen nem tudtam nem-et mondani. Már késő volt. Még mindig ragaszkodott a szemimhez, mélyen nézte őket. Csak akkor kapta el a pillantását, amikor a hajtincset visszaigazította. A zsigereimben éreztem, hogy mi fog történni… Tiltakozni akartam. De nem sikerült. Dane arca egyre, és egyre közeledett. Már láttam a pici szeplőket az orrán. Aztán behunytam a szemem, és vártam, hogy hagyjam, hogy elkövessem életem egyik legnagyobb hibáját.

A szája lassan az enyémre tapadt. Először lassan érintette meg, talán várta, hogy vajon mit reagálok. Hát semmit. Hevesen csókoltam vissza, és mikor ezt ő is megértette, felgyorsított a tempón. Már én is kapkodva vettem a levegőt.

-     -  Dane… Dane… - próbálkoztam. De csak ennyi tellett. Ő nem szólt semmit. Időd se hagyott. Csak csókolt, és csókolt. Az ajkai ostromolták az enyéimet. És nekem nem volt védekező seregem…           

                

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.