Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


47. fejezet

2014.06.20

  Ugorjuk át azt a részt, amikor éppen sajnáltatom magam, és cigarettafüstbe burkolózva, elmélázva részletezem a szerencsétlen, és megrekedt helyzetem, és újra és újra elismétlem, hogy az élet egy igazságtalan fasznyak, oké?

Az ilyesmikről már volt szó, nem is kevés, és nem is egyszer. Inkább beszéljünk arról, vagy inkább írok arról, hogy hogyan is zajlott minden az érettségi körül…

Szóval, miután már fájdalmasan nagyra tömtem az agyam mindenféle „okosságokkal”, amik benne lesznek az érettségiben, próbáltam pihenni. Ugyanis a többi diákkal ellentétben, nekem ebben az egyetlen dologban előnyöm volt az, hogy furcsán gyorsan szívtam magamba maradandóan az információkat, ez pedig nem meglepően megkönnyítette a tanulás rettentően unalmas, és hosszú folyamatát. A pihenésem pedig annyiból állt, hogy gondolkodtam, és gondolkodtam, és kibaszottul csak gondolkodtam Dane-nel kapcsolatban. Nem tudtam, hogy most akkor hányadán is állunk, és reméltem, hogy azzal, hogy betegesen, és ijesztően bámulom őt egész nap, valahogyan rájövök a „megoldásra”. Hát, hatásosnak tűnő tervem kudarcba fulladt, úgyhogy nem csináltam semmit, és nem történt semmi… nem meglepő, ugye? Ha az ember csak sétálgat egész nap, és lézeng, miközben nézi a többi gyereket, akik a hisztérikusan próbálnak még tanulni azokban az utolsó napokban a vizsga előtt, remélve, hogy valami azért mégis a fejükbe száll varázslatos módon, ha már egész évben lusták voltak tanulni. Néhányan persze durva módon rám mordultak, vagy elküldtek a faszba, hogy mit bámulom őket, mint egy elmebeteg. Voltak, akik csak szimplán visszanéztek, és nem nagyon törődtek velem, de voltak olyanok is, akik azt hitték ez valami szívatás, és elkezdtek nagyon hülyén grimaszolni. Ekkor csak néztem egy nagyot, és otthagytam őket. Ők persze jót röhögtek ezen, mert, hogy ez milyen beteg, meg minden, de engem különösebben nem hatott meg.

Vicces volt látni, ahogy ezek a diákok egész évben csak füveztek, és dugtak, és akkor, abban az egy hétben, mikor felfogták, hogy pár nap múlva meg kell írniuk a nagy vizsgát, próbáltak csak az információ bevitelre, más néven a tanulásra. Mindenki próbált könyvel a kezében járkálni, hogy majd útközben tanul a folyosón, de ez nem olyan könnyű, mint gondolták. Egymásnak mondták fel az anyagot, persze teljesen hibásan, - hiszen hogy is tudták volna jól, ha a könyvben csak vázlatok voltak, valakinek meg meg sem volt maga a tankönyv, órán pedig nem írtak le semmit, mert minek azt? – így hát csak mondták, amit hallottak innen-onnan. Még én is láttam, hogy ott, és akkor, már reménytelen volt a helyzet. Ha nem, nem. De ez nem azt jelentette, hogy kivétel nélkül mindenki meg bukott volna, mert voltak, akik igenis tanultak a tanév során, bár ezek csak seggnyaló stréberek voltak, akik nem vállaltak be programokat, a tanulásra hivatkozva, pedig mindenki tudta, hogy csak azért nem, mert senkivel sem tudnának elmenni sehova. Mindenkit idegesítettek, és leszívták azt a maradék energiájukat, ami maradt reggelre, az esti dugás után, ismeretlen helyeken. Persze, hogy senkinek sem volt kedve a számtalan matematikai kérdés megfejtésén gondolkodni, így aki csak tudta, vagy lepattintotta őket, vagy egyáltalán a közelükbe se ment. Én sem nagyon lógtam velük, bár nem is kíséreltek meg velem lógni. Az undorító, és hamis pletykáknak köszönhetően azt gondolták, vagy inkább vallották, hogy egy erkölcstelen kis ribanc vagyok, aki nem tud magával mit kezdeni, és hogy a szabadidejét nem tanulással, hanem más, „kevésbé normális” programokkal tölti. Ki az a hülye, aki ha lehet, nem wikipédiát olvas, vagy lexikonokat néz, a mamutok fejlődésének a rettentően érdekes menetéről? – gondolták ők.

 

Mikor éppen a szokásos cselekményemet folytattam, (0-24ben fel-alá járkáltam, és közben próbáltam valami választ keresni az akkori helyzetemre, a környezetemet figyelve) nagyon váratlanul botlottam bele szintén az egyik folyosó fordulójában Dane-be. A pulzusom kritikusan kevés idő alatt gyorsult fel 350re, az agyam pedig leblokkolt. Csak néztem őt, földbe gyökerezett lábakkal, miközben próbáltam egyenletesen venni a levegőt…hát igen. Ilyen az, amikor a legjobb barátodat nem látod x ideig, és akkora fájdalmat okoz a hiánya, hogy utána már nem tudsz vele mit kezdeni, ha hirtelen ott terem a közeledben. Persze, ő nem direkt fordult be arra a folyosóra, de kit érdekel? Csak néztük egymást, mikor végre ő kipréselt egy „Szia-t” a száján.

-     - Szia… - motyogtam idegességemben. – Öö…

-     - Hát te merre mész? – kérdezte.

-     - Én?

-     - Ki más? – nevetett.

-     - Ja, én… hát… én, szóval nem tudom. Csak úgy megyek.

-     - De merre?

-     - Azt nem tudom. – a lehető leghülyébben festhettem.

-     - Semmi elképzelés? Csak mész a vakvilágba?

-     - Igen, valahogy úgy…

-     - Miért nem tanulsz?

-     - Mert már azzal végeztem.

-     - A mai napra, vagy tényleg, a vizsgára?

-     - Tényleg, a vizsgára…

-    Hát, te aztán nem tökölsz… - ismét csak néztem rá. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna köztünk, mintha az egész folyosón történt ordibálás meg sem történt volna. Ez dühített. Hogy tudott olyan könnyedén elsiklani csak úgy a múlt felett? Hogy feledhette el, hogy nemrég még velem ordibált a folyosó kellős közepén, csúnyán megvádolva? Aztán rájöttem, hogy mit görcsölök, a lényeg az, hogy újra váltottunk egy szót. Ha nem többet. Az is valami. – Figyelj csak, éppen a könyvtárba tartok. Egy matekpéldára keresem a választ, bár nem mintha lenne akármennyi esélyem. Fájdalmasan hülye vagyok hozzá… - ismét csak néztem. Miért kellett az orrom alá dörgölnie, hogy igen, szüksége volt arra a tanárra, csak nem rám, ugyanis én már nem voltam az övé. Mármint az ő matektanára. Eszembe jutottak azok az emlékek, amikor ő és én ültünk a földön, és éppen próbáltam beleverni a fejébe az egyik példát, és hogy az miért van úgy, amikor bejött az egyik szobatársnőm, és elkezdett vetkőzni. És hogy ez mennyire hidegen hagyta őt. És hogy én mennyire büszke voltam rá ezért, és hogy akkor mekkorát nőtt a szememben. Hát igen… emlékek. Kibaszott emlékek mindenhol. Próbáltam lenyelni azt a gombócot, ami hirtelen a torkomban keletkezett. Ez a kis rohadék gyorsan könnyeket csalt a szemembe… nem tudom miért, és hogyan, de egyik pillanatról a másikra homályossá vált előttem a világ, a könny által. Nem akartam, hogy Dane meglássa, így elkezdtem nagyon gyorsan pislogni, remélve, hogy ez majd eltünteti őket. Hát ez nem nagyon jött össze, tulajdonképpen pont az ellentéte történt, ugyanis ahelyett hogy gondosan eltüntettem volna őket, ehelyett csak kipréseltem őket a szememből. Egy csepp le is csordult, végig az arcomon. Amilyen gyorsan csak tudtam, utána kaptam, és letöröltem.

Nem voltam elég gyors. Dane észrevette. Tudom, hogy észrevette. Az arckifejezése, hirtelen más lett, és összeráncolta a szemöldökét, és eldöntötte balra a fejét, mint egy kisfiú, aki nem érti, mi történik.

-      - Hé, minden oké? – kérdezte, még mindig összeráncolt homlokkal.

-   - Ja, persze… - kínosan elnevettem magam, a velem egykorú tini lányokhoz méltóan. – Minden oké.

-     - Biztos, mert az előbb…

-     - Jól vagyok! – vágtam közbe. Ezen eléggé megszeppent. Engem is meglepett. Kicsit hirtelen, és feltűnően próbáltam beadni a „Jól vagyok!” szöveget. Igen. Ezt még gyakorolnom kellett. – Jaj, bocs… - szabadkoztam.

-      - Nem, minden oké. Amúgy elkísérsz a könyvtárba? Nem akarok egyedül menni.

-     - Hát, végül is, miért ne? Úgy sincs jobb dolgom…

-     - Oké.

Majd elindultunk… hamar beállt az a kínos csend. Ő is nagyon tisztában volt azzal, hogy rég beszéltünk négy szem közt, kettesben. Hirtelen nem volt semmi újdonság, vagy megbeszélni való. Vagyis igazából nagyon is lett volna. De ezt egyikünk sem akarta kimondani. Így hát, csöndben tettük meg az utat a könyvtárig. Mikor már nem bírtam tovább, megszólaltam.

-     - Na, és mihez is kell neked a könyv?

-    Öhm… Hát… - néztem rá. Ő is rám. A szájával szavakat próbált formázni. Viszont már jól ismertem… túl jól.

-     - Nincs is semmilyen matekpé…

-     - Még szép, hogy nincs! – vágott a szavamba. - Ugyan már, Rebecca! Ismersz… - először fájdalmas képet vágott, elnézett a távolba, majd visszafordította rám a tekintetét. Villantott egy féloldalas mosolyt. Én csak ráncoltam a szemöldököm. Próbáltam kemény, és szigorú arcot vágni, mert nem tudtam, vajon milyen hülyeségbe keveredett már bele, de nem bírtam ki. Én is elmosolyodtam.

-     - Mit műveltél már megint? – kérdeztem. Próbáltam dorgáló stílusban előadni ezt az egészet. Ezt ő is értette.

-  - Semmit, anyuci. Jó kisfiú voltam, esküszöm! – nevetett. Én is elmosolyodtam. Hogy változhat minden ilyen gyorsan? gondoltam.

-     - Aha…

-     - Na, de most megyek.

-     - Hova? – kissé hisztérikusan kérdeztem. Nem akartam, hogy itt hagyjon. Minek rángatott magával, ha aztán otthagy? Egyedül a könyvtárban?

-     - Hát, azt nem mondhatom meg… - kacsintott. Látszólag észrevette, élvezte, és ki is használta, hogy mennyire megijedtem a távozásától.

-     - Mi van? – ezt a kérdést az emberek akkor teszik fel, amikor időt kérnek, hogy valami normális reakciót ki tudjanak váltani.

-     - Gyere. - megragadta a karom, és magával húzott. Kénytelen voltam így utána menni. Mondjuk, ezt egyáltalán nem bántam, sőt…

-     - Most mégis hova megyünk? – olyan nagyokat lépett hozzám képest, hogy nekem szinte már futnom kellett utána. Már éppen panaszkodni akartam, hogy ne siessen annyira, és hogy hova megyünk ilyen messze, mikor megállt. Ez a folyamat viszont olyan hirtelen ért, hogy én (mivel futottam) beleérkeztem a háta közepébe, és belefúródtam.

-     - Ah, basszus! – mondtam orrhangon a hátának.

-     - Jaj, bocs.

-     - Miért áltál meg ilyen hirtelen?

-     - Azért, mert majd idejön az egyik haverom.

-     - De minek?

-     - Nem nagy cucc.

-     - Istenem… - morogtam az orrom alatt.

Pár perc múlva tényleg megérkezett az a valaki. Még pedig az „haverja.” Tényleg jóban lehettek, de azért én egy fokkal távolságtartóbb voltam. A csávónak fekete bőre volt, és tele volt nyomva tetoválásokkal. A fején volt egy fekete kendő, és kosaras mezben volt. A nyakában volt egy arany nyaklánc. Tipikus színes bőrű gettós faszinak nézett ki, lehetett vagy 22 éves. Ha nem több. Olyan, aki nagy ismertséggel rendelkezik, de csak 1, vagy maximum 2 jó haverja van. És persze fegyverekkel, és mindenféle kábítószerrel kereskedik, egy-egy ügyfélnek persze olcsóbban. Ha pedig nem tudsz fizetni, már repíti is a golyót a két szemed közé. Persze van az mondás, hogy elsőre, és külsőre nem ítélkezünk, nekem mégis sikerült elég gyorsan leszűrnöm a fickóról a véleményem, amiket már az előbb olvashattál. És ezek alapján eléggé berezeltem. A lenyugvó nap, ami szinte már nem is látszott, pedig még ijesztőbbé tette a szituációt.

-     - Hé, Derek! – szólította meg a csávót Dane. Vicces, és morbid volt, hogy Dane is alapból már volt vagy 179 cm, de úgy kellett felnéznie „Derek”-re. Igazság szerint, én nagyon erősen kételkedtem benne, hogy ez az igazi neve.

-   - Szevasz, haver! – mosolygott egy óriásit, majd megölelte. Majd’ összeroppantotta a szorításával szegény, és sovány Dane-t. – Hoztam, amit kértél.

-     - Oh, kösz!

-     - De aztán ésszel, haver!

-     - Persze, persze…

-     - Nem, komolyan mondom.

-     - Én is.

-     - Rendben. De csak hogy tudd, mivel én csak szállítom a cuccot, ezért nekem semmi beleszólásom nem lehet ebben az egészben. Szóval az ár is ugyanannyi, mint mindenkinek. – erre nagyot kerekedett a szeme.

-     - Mi? – kérdezte meglepetten.

-     - Hogy hogy mi?

-     - Hát nem ingyen van?

-     - Hát, nem!

-     - Hát, de… - a szívem nagyon hevesen vert. Most mi a tököm lesz? Ez a pasas széthasít minket. –gondoltam.

-   - Semmi de, haver! Figyelj! Repülőn keresztül csempésztem át a cuccot, a szabadságomat kockára téve! Ezt nem teheted csak úgy meg!

-     - De most mit csináljak? – a földbe gyökerezett a lábam.

-     - Meg mondom én azt, faszom! – majd előrántott egy pisztolyt, és egyenesen Dane-re szegezte. A szívére. A levegő pedig megfagyott körülöttünk. Nem bírtam megszólalni, pedig nagyon meg akartam. Levegőt is alig bírtam venni. Nem tudtam, hogy mi fog következni, és ez volt az egészben az egyik legrosszabb. Meg persze az, hogy éppen Dane-re szegeztek egy pisztolyt.

Hirtelen viszont valami olyan történt, amit nem értettem. Dane ijedt arca hirtelen átváltott, és egy hatalmas vigyor húzódott végig lassan rajta. Erre Derek is elröhögte magát, majd miután ez megvolt, olyan tipikusan férfiasan, megöleltél egymást. Én még mindig nem tudtam, hogy mi a franc van, és szerintem ezt eléggé kimutatta az arckifejezésem.

-  - Jó újra téged látni, haver! – mondta Dane, miközben még mindig „ölelkeztek”.

-     - Én is örülök, Dane. Na, de nekem már rég el kellett volna indulnom. Tényleg add a pénzt, én is adom a cuccot, aztán már megyek is.

-      - Milyen pénzt? – poénkodott még mindig.

-     - Ne csináld haver, komolyan…

-   -  Jó, oké, rendben van… itt van, tessék. – Dane lazán elővett a zsebéból körülbelül több, mint 100 dollárt, összetekerve.

-     - Na, végre. Köszönöm.

-     - Nagyon szívesen. – azzal Derek odanyújtotta egy fekete hátizsákot.

-     - Mellesleg ki ez a szexi bige itt melletted? Nem gáz, hogy szemtanú volt meg minden?

-     - Dehogy, benne bízom. Nem lesz gáz. Minden oké. – az a mondat, hogy megbízik bennem, teljesen lesokkolt. Először nem is akartam hinni a fülemnek, csak utána fogtam fel, hogy mit is mondott. Annyira jól esett, hogy nehéz volt bebeszélni magamnak, hogy igen. ő ezeket a szavakat tényleg kimondta, és tényleg bízik bennem.

-     - Na, nekem mindegy. A csajod?

-     - Nem, dehogy…

-     - Ti tudjátok.

-     - Na, szevasz!

-     - Csősztök!

Azzal bepattant a kocsijába, majd hangosan elhajtott. Én még mindig kételkedtem ennek az egész szituációnak a létezésében, de Dane lazán vette. Aztán mikor meggyőztem magam, hogy nem, nem vagyok betépve, és ez tényleg megtörtént, jöhetett a második legfontosabb kérdés, hogy vajon mit tartalmaz az a fekete hátizsák.

-     - Mi van benne?

-     - Semmi különös…

-     - De mi az a semmi különös?

-     - Mondom, hogy semmi…

-  - Ha semmi különös, akkor igazán megmutathatod, mert nem nagydolog. – sikeresen értem el azt, amit akartam. Az ilyen helyzetekben addig kell feszíteni a húrt, amíg szinte el nem pattant, és partner meg nem adja magát. Ehhez viszont a legidegesítőbb formánkat kell bevetnünk.

-     - Jól van, na! Tessék! – azzal, hirtelen mozdulattal kihúzta a cipzárt. A táskában egy nagy, fehér doboz volt.

-     - Mi van benne? – keményen a szemébe néztem.

-     - Ez-az…

-     - Drog.

-     - Ezt meg honnan állapítottad meg?

-    - Ismerlek. És látom a szemedben.

-     - Áh, szóval látod a szememben… és mégis mit látsz a szememben?

-     - Hát, elsősorban magamat, de azon kívül azt is, hogy nem kisgyerekeknek való dolgok vannak abban a dobozban.

-     - Jó, igazad van… - végleg megadta magát. – Tényleg nem.

-    - Drog mi?

-     - Hát, csak fű… pontosabban füves cigi. Meg sima cigi…

-     - Meg?

-     - Meg semmi.

-     - Aha, persze…

-     - Aj, bazdmeg. Jó, oké, meg egy kis kokain. De az tényleg nem sok!

-   - A te dolgod… - forgattam a szemem. Idegesített, hogy ilyen kis aljas húzásokat csinál mindenféle emberekkel.

-     - Most mi van?

-    -  Áh, semmi… tényleg semmi. Csak az, hogy az állítólagos legjobb barátom, lazán kereskedik kokainnal, amiért simán lecsukhatják, az tökre megnyugtató, tudod?

-     - Jaj, ne fújd már fel ennyire! Amúgy sem kereskedem. Csak veszem. És, mivel még hivatalosan itt, Amerikában kiskorúnak számítok, ezért nem…

-      - Dehogynem! Nagyon is érhet baj!

-     - Ne ordíts már, légy szíves!

-     - Hát, nekem te aztán pont nem fogod megmondani, hogy mit csináljak! – egyre jobban ordítottam. Nagyon, tényleg nagyon mérges voltam rá. Ordítottam, teli torokból. És nem csak emiatt voltam rá dühös… – Az, aki drogot csempész be a suliba, ne akarja megmondani nekem, hogy fogjam be szám, mert… - ekkor arcon csapott. Olyan erősen, hogy majdnem a földre estem. az idő, és az élet is megállt körülöttünk. Mindketten tudtuk, hogy ez most nagyon, de nagyon rossz döntés volt. Egy pillanatra nagyon megijedtem tőle. Féltem tőle… a legjobb barátomtól! Ez lehetetlen… - gondoltam. Oly annyira sokkot kaptam a fájdalomtól, és ettől az egésztől, hogy csak ennyit bírtam elmotyogni, könnybe lábadt szemekkel:

-     - Soha… soha többet… ne érj hozzám. – majd lassan hátráltam párat, mintha egy veszedelmes oroszlánnal állnék szemben, aki támadni készül, majd megfordultam, és szinte elrohantam. A kibontott hajamba belekapott a szél, és ide-oda dobálta, miközben és csak futottam, és sírtam. Tudtam, hogy nem szabad a jól ismert lány vécébe mennem, mert akkor csak összetörnék. Így felmentem a szobámba, majd lefeküdtem az ágyra. Úgy húztam össze magam, mint egy 5 éves kisgyerek. És csak sírtam. De nem a fizikai fájdalomtól.

 

 

Késő este, úgy hajnali 2, vagy 3 körül ébredtem fel, valami zajra. Körbepillantottam, de a szoba üres volt. A szobatársnőim éppen kitudja hol buliztak, vagy dugtak. Viszont az ajtó lassan, hosszas nyikorgással nyílt egyre tágabbra. Valaki éppen beosont.

Dane volt az. Bár nem volt a szobába felkapcsolva a villany, kint még égett a folyosón, nem tudom, ki kapcsolta fel. Az enyhe fényben is kivehető volt –számomra- az a fájdalmas bűntudat és megbánás az arcán.

-     - Rebecca! – suttogta. – Alszol?

-     - Nem…- suttogtam még halkabban. Azt hittem, hogy nem halja, de hallotta.

-    -  Bejöhetek? – egy vállrántással jelezetem, hogy nekem mindegy. Bejött. Lassan behajtotta az ajtót, de még maradt pár centi rés, amin bebújt a kinti fény. Befeküdt mellém az ágyba. Én kijjebb húzódtam, ő pedig befeküdt, szorosan a fal mellé.  Átkarolta a derekam. Úgy, mint náluk voltunk, és én egyszer csak nagyon kibuktam. Ugyanolyan melegség áradt a testéből, mint akkor. Ugyanolyan biztonságban éreztem magam a karjaiban, mint azon az éjszakán. Már majdnem elaludtam, mikor halkan megszólalt.

-     - Sajnálom… annyira sajnálom, Rebecca.

-     - SS! – intettem csendre halkan. – Nem kell magyarázkodnom. Az én hibám…

-     - De…

-     - Semmi de… majd reggel megbeszélünk mindent.

-     - Rendben.

A sötétben elkezdte keresni a kezem. Én megfogtam az övét. Viszont erre a mozdulatra felcsúszott a pulóvere vége. Én pedig megpillantottam a piros vágásnyomokat a csuklóján.                

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Dane

(Névtelen, 2014.06.28 13:28)

Oh, szegény Dane. Bár nem nagyon lepődtem meg rajta. Amúgy jó poén volt a drogos ügy. :D

Re: Dane

(szerkesztő, 2014.06.29 20:50)

Köszi a kommented, és ha nem lepődtél meg rajta, az azt jelenti, hogy te következetes olvasol, csak úgy, mint én. Nem tudom, ez nem tartozik ide, de ha ismered a könyvet, és olvastad/láttad a Csillagainkban a hiba c. történetet, akkor ezt elmesélem. Ugye mivel következetesen kezdtem el olvasni, sajnos már akaratom ellenére, az első 3. fejezet után rájöttem a végére, és így, ellentétben a fél világgal, szerintem nálam egyedül nálam, elmaradt ez a nagy szomorú sírás.
Na, de mindegy is, drogos poént először eléggé morbidnak éreztem, de aztán úgy gondoltam hogy miért ne, belerakom...:D

;_;

(No.1 Olvasó, 2014.06.28 13:26)

Szegény édeseke Dane. ;_; Sírok érte. Miért? És miért?! MIÉRT?! *dramatikusan mondom.

Re: ;_;

(szerkesztő, 2014.06.29 20:43)

Komolyan sírtál érte? nemtudom, poén-e, vagy komolyan, de ha mégis, akkor én is dramatikus sokkba kerültem, hogy az írásommal ilyen érzelmeket váltok ki idegenekből.

James <3

(Pusszancs, 2014.06.28 13:43)

Most kezdtem el olvasni a blogod, és iszonyat jó. Szívesen olvasnám könyvben is. Nincs véletlenül már egy könyved? Amit kiadtak valahol? Mert ha igen, akkor szívesen megvenném. De ha mégsem, az sem gond. Egyébként találtam egy tök jó képet, amiről rögtön a blogod jutott eszembe. Most nem találom, de ha akarod, akkor majd még megkeresem és elküldöm a linkjét. :)
Egyébként James nagyon aranyos. Olyan cuki, hogy belehalok! :D Tényleg, ő most hova tűnt, láttam az eddigi hozzászólásokban, hogy majd jön, de kb. hány fejezet múlva? Nyíltan jelenthetem ki, hogy teljesen beleestem,még ha nem valódi is.
Egyébként nekem van egy tanárom, törit tanít. Iszonyatosan bele vagyok esve! Persze James helyére rögtön az ő arcát képzeltem. :) <3
Imádom a blogod, meg ahogyan írsz, azt is. Bár néha nem nagyon értem a párbeszédeket, mert úgy van elhelyezve...vagy, nem is tudom..nehéz elmagyarázni. A lényeg, hogy alig várom a kövi fejezetet.
Ja, és még egy kérdés: Miért van az, hogy Rebecca nem veszi észre, a tök nyilvánvalót, hogy Dane teljesen bele van zúgva? Legalábbis nekem ez esett le. Vagy nem figyeltem, és igazából ő is tudja?
És Daneről jut eszembe. Szegény tök aranyos lenne, és álmaim pasija, ha nem drogozna a hülyéje. És miért vagdossa magát? Vagy talán nem is ő vagdossa magát? Hanem valamelyik rokonja terrorizálja??? :O :(

Re: James <3

(szerkesztő, 2014.06.29 20:42)

Hello! Amikor a kommented végére jutottam, megállt bennem az ütő. Először a könyv dolgon nyílt nagyra a szemem. Hogy miért? Egyszerűen csak furcsa volt olvasni, hogy szívesen olvasnád. Olyan löketett adott, hogy...sok mindent le tudok írni, de amit ezek alapján érzek most itt bent, azt nem tudom körül írni. Egyszerűen csak szörnyen boldoggá tesztek, és nem is hittem volna, hogy egyáltalán valaki betéved ide!
Egyébként igen, sokan kérdeztek James-ről, de nem akarok spoiler-ezni. Majd minden kiderül, nemigaz? :)
És elmosolyodtam azon, hogy neked is van egy tanárod, akivel hasonló szituban vagy, mint James és Rebecca.

Viszont arra a kérdésedre, hogy Dane miért vagdossa magát, arra válaszolok, mert nem szeretném, ha elködösödne a kép.
Szóval igen, Dane szereti Rebeccát. És a kérdésre csupán azzal válaszolnék, hogy: A viszonzatlan szerelemnél NINCS rosszabb a világon. Remélem így is érted/értitek.