Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


46. fejezet

2014.06.14

Rá kellett jönnöm valamire… attól, hogy én nem foglalkozom a külvilággal, és csak a saját gondolataimmal törődöm, még nem jelenti azt, hogy megállt az élet. Az ugyanúgy megy tovább, és történnek sorban az események, csupán én nem tudok róluk.

Ez a rossz az álmodozásban. Mert lehet, hogy a te fejedben csupán pár perc telt el, de azalatt már lezajlott több, mint negyven perc. Vagy több. De ha már sokkal több, az már nem jó, mert vagy be vagy állva azzal a drogfajtával, amit körülbelül a második világháború környékén betiltottak, vagy csak túl szélsőséges példát mondtam. Nem tudom. A mai világban… Már semmi sem biztos, csupán az, hogy én a következő napokban és órákban csak azon gondolkodtam, hogy miben, és kivel megyek a bálra. Mert, akaratom ellenére is lánynak születtem, és így akaratom ellenére törődtem valamilyen szinten a külsőmmel, és –bár tudom, hogy ez nem a nememtől függ, hogy csupán rossz szokás, de- próbáltam másoknak egy bizonyos szintig megfelelni. Ez persze nem jelentette azt, hogy folyton a környezetem véleményén görcsöltem, csak hogy csupán érdekelt. De ha belegondolunk, a mai világban, nincs olyan ember, aki nem akarna megfelelni másoknak. Mert, vannak azok az emberek, akik azért töltenek órákat a tükör előtt, mert annyira meg akarnak felelni valakinek, vagy csupán magának. Vannak azok az emberek, akik azért töltenek annyi időt a fürdőben, mert (a) vagy annyira egoista, és nagyképű, hogy imádja magát, vagy (b) éppen maszturbál. Van az a kategória, amikor adja a csöves sapkában, a rossz jegyeivel, és gördeszkájával, hogy ő laza, és nem érdekli semmi, mert kibaszott YOLO, de ez nem igaz, mivel ugyanis ő is meg akar felelni a többieknek. Hogy miért, és hogyan? A miértre csak annyit tudok mondani, hogy azért, mert ez egy lassan tudományosan elfogadott tény, hogy a tini lányok görcsösen buknak az ilyen srácokra, és ez fordítva is igaz. Szóval, végül is ez a csoport is ugyanazt teszi, mint mindenki más ebben a mai világban. Ja, és ha a „menők” közé tartozol, ami annyit tesz, hogy van a családodnak pénze, így minden nap új cuccokban jársz, egyszóval fasza gyerek vagy akkor egy egész iskola tudja a neved, és ismeri a –nem biztos, hogy igaz- múltad. Ez jó, és rossz is. Én is ebbe a kategóriába tartoztam, csak csupán a rosszabbik oldalára. Mert az egy tény, hogy nem voltunk kő gazdagok, és hogy nem tartoztam a nagykutyák közé, de mégis mindenki ismerte a nevem, hülye pletykák révén. Én természetesen a legtöbbről nem tudtam, bár volt olyan, amit a saját füleimmel hallottam az orrom előtt. Az azért elég megalázó volt, de hát nem tudtam mit tenni. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy már nem sok van az évből, utána minden jobb lesz… de ez persze sose teljesült be…

 

A nap végén elmentem a könyvtárba, ahol egy kicsit keresgéltem, hogy vajon abban az évben mi a divat az ilyen báli ruhák terén. Hát, igen… az árak általában az ilyen daraboknál úgy 200$ fölött kezdődtek… nekem persze hogy a faszba lett volna rá keretem?! Válasz: Sehogy. Szóval képtelen voltam valami olcsóbb kategóriában nézelődni. Úgy döntöttem, hogy egy hétvégén bemegyek valamelyik olcsó üzletbe a városban, ám mikor hosszú számolás után kijött, hogy nincs is kivel mennem, inkább lemondtam a –lehet, fölösleges- pénz költésről. Addig, ameddig nincs is kivel menni, minek vegyek egy darab anyagot több, mint 100$-ért?

Viszont mikor már maga a könyvtáros nő mondta, hogy menjek vissza a szobámba, magam is meglepődtem, hogy mennyire gyorsan telik az idő, csupán azzal, hogy gondolkodom. Este nyolc elmúlt, a könyvtár pedig 9ig volt nyitva. Mikor volt már egy nagyon halvány elképzelésem, hogy vajon mit viselnék, HA valaki elhív a bálra, elindultam a szobámba, hogy végre egy éjszakát viszonylag normálisan töltsek el, a saját ágyamban, a saját szobámban, a pizsamámban, és majdnem nyugodtan, reméltem, hogy a rémálmaim (amik nagyon sokszor jelentkeztek) most békén hagynak legalább egy éjszakára, hogy megpróbáljam kipihenni ezt az évet. Persze egy tanév 7 óra nagy valószínűleg képtelenség, de azért megpróbáltam. Mindazt a sok élményt, emléket, és fájdalmat, amiket átéltem pár hónap alatt, sokszor szívesen kitöröltem volna, de tudtam, hogy ezek nélkül más ember lennék. Ez az év (és bár ezt már valószínűleg elmondtam jó párszor) megtanított arra, hogy mi is az az élet, és hogy nem mindenkinek van a története végén Happy End. Én születésem óta éreztem ott, mélyen belül, hogy nekem nem a zökkenőmentes, nyugodt, és legfőképpen boldog élet lett megírva. Úgy éreztem, hogy nekem örökké éreznem kell azt a szörnyű érzést, hogy hasznavehetetlen, és fölösleges tényező vagyok az emberek körül. Hogy Isten csak véletlenül teremtett, vagy, hogy csak anyámék nem védekeztek, de az abortuszt túl kegyetlennek találták. Szóval, hogy nincs is értelme semminek… felmerült már bennem az a kérdés, hogy: „Most akkor mi a fasz van? Nem kellek senkinek. Akkor? Mit szarozok itt tovább?” – és mentem volna szerezni egy pisztolyt, hogy tényleg eltűnjek a Föld színéről. Ugyanis, nem tudom, tudod-e, vagy szoktál-e ilyen dolgokon gondolkodni, de ha meg akarod ölni magad, akkor (szerintem) semmi képen ne akaszd fel magad. Persze, hatásos, és viszonylag rémisztő képet ad, ha valaki megtalál, sőt valakinek le is kell onnan szednie, az pedig eléggé megrázza a lelket, valljuk be, de hát ha mázlista vagy, onnan le nem jössz magadtól a „kísérlet” után… Viszont, ezek ellenére, lehet hogy ez után talán emlékezni fognak rád, de akkor is szenvedsz, mielőtt meghalsz. És az emberek általában nem a boldogság miatt, hanem azért ölik meg magukat, mert szenvednek, miért akarnál életed utolsó perceidben is szenvedni? Arra már volt lehetőséged évekig.

Szóval, ha elég morbid akarok lenni, akkor én minden képen a pisztolyt, és a fejbelövést választanám, ugyanis az fájdalom mentes, ami azért jó pont. És rögtön kiütöd magad, szóval amint megnyomod azt a gombot, abban a pillanatban elsötétül minden.

De, természetesen, nem akarok senkit se buzdítani. Csak elemeztem, hogy vajon milyen formái vannak az öngyilkosságnak. A felakasztás, az eret vágás, a szabadugrás, és a fejbelövés a leggyakoribb. Ez évente több száz tinédzsert öl meg, vagyis ők magukat, de ilyesmi módszerekkel.

De ne térjünk el a tárgytól…

Az érettségi eléggé közel volt, és egyre csak teltek a napok. Ezek alatt a napok alatt se James-el, se Dane-nel nem sikerült kapcsolatba lépnem. James-el azért, mert nem is találkoztunk azóta az eset óta. Egyszer sem  jött e az iskolába, nekem meg nem volt alkalmam meglátogatni, mivel halvány lila fingom sem volt, hogy hol lakik. Dane-nel pedig azért nem, mert látszólag, (vagyis én a női logikámmal ezt szűrtem le) semmi kedve nem volt még csak rám nézni sem. Lehet, hogy mikor nem láttam, titokban engem bámult, de ezt nem tudhattam… Csak annyit tudtam, hogy akkori helyzetünkben mindketten lerekedtünk, és megállt az élet (közöttünk). Minden úgy volt, ahogy abbahagytuk. A levegőben még mindig érezni lehetett a feszültséget. Az se sokat javított a helyzeten, hogy mindketten úgy döntöttünk, most a másik a soros, hogy helyrehozza a dolgokat köztünk. Ez rettenetesen rossz szokás volt, de mégis így vallottunk erről, szóval nem volt mit tenni. Csupán várni… várni, hogy a másik lépjen valamit, és arra a lehető leghatásosabb reakciót kiváltani. Persze, lehet, hogy most az gondolod, hogy ez hülyeség, de ha belegondolunk, teljesen megérthető. Honnan tudjam, hogy ő mit érez? Gondol? Vajon mit reagálna, ha én tenném meg az első lépést? Haragudna? Vagy örülne neki? Na, mindegy, hagyjuk a francba, én nem kockáztatok, inkább megvárom, míg ő lép. És reménykedem, hogy ő nem ezeket gondolja.

 

Összegezve az utolsó napokban a vizsga előtt, 0-24ben egyedül voltam. Ez jó is volt, meg rossz is. Jó volt, mert így legalább 99%osan a tanulásra tudtam koncentrálni (a maradék 1%-ban az agyam mélyén valahol folyton ott motoszkált, és egyben idegesített az a gondolat, hogy vajon mit veszek fel a bálra, ahova nem hívtak még meg… persze, ilyenkor az ember vigasztalásként talán azt mondja a másiknak: Jó, nyugodj meg. A bál még messze van, addig úgyis találsz magadnak egy szép szál legényt. És biztosan sokan szeretnének veled menni, csak nem merik megkérdezni!). Viszont azért rossz, mert folyton körül vett a magány fojtogató érzése, ugyanis már megszoktam, hogy együtt vagyok azzal a 2-3 emberrel, akiket barátoknak nevezhetek. Megszoktam azt, hogy jókat szórakozunk, és egyáltalán megszokta azt, hogy ezek az emberek támogatnak, és „szeretnek”. Túl sok volt a jóból, bár ez normális körülmények között minden napos volt. Van pár barátod, akiket a családodnak nevezhetsz? Unalmas…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

wha

(szerkesztő, 2014.06.15 21:54)

Szándékomban áll egyszerre válaszolni a két kommentre, ha nem baj:) (amiket szeretnék megköszönni, ugyanis minden komment nagyon sokat jelent nekem)
szóval...Arra a kérdésre, hogy hol van már James, sajnos nem tudok válaszolni. Szeretnék, de nem akarom lelőni a poént, csak annyit mondok, hogy most meghíúzta magát, ugyanis az az érzése van, hogy nagyon nay bajba keverte Rebecca-t. (Vicces így beszélni róla:D) Szóval ennyit fűzök hozzá James-hez.
A másik véleménynek pedig kifejezetten örülök, és egyáltalán nem veszem magamra! Pontosan az ilyen hozzászólásokra van a legnagyobb szükségem, ugyanis ezzel az "olvasók" tudatják velem, hogy hogyan is hat ez az egész a külvilág felé/egy olvasó szempontjából. Nekem ez persze más, mivel én írom ezt az egészet, és tudom mi lesz a vége, szóval számomra egyáltalán nem hervasztó, tudom hogy így kell lennie.:)

Szerintem

(No.1 Olvasó, 2014.06.15 10:58)

Nagyon szeretem amit írsz. Bár most már kezd kissé nyomasztóvá és melankólikussá válni az egész. Tudom, a valódi élet sem mindig boldog. De például nekem így sem túl boldog most a világom, és ez a fejezet csak még jobban lehangolt. :/ Azért remélem, hogy a következőkben Rebecca nem öli meg magát.
U.i.: Egyébként ez a fejezet is jó lett, azon kívül, amit mondtam. De ezt ne vedd magadra! Ez csak a saját, szubjektív véleményem.

James

(ÉN, 2014.06.15 10:54)

Hol van már James? Most mi van? Írj gyorsan róla! Ő érdekel a legjobban, persze Rebeccán kívül. :D