Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


44. fejezet

2014.05.28

Magas szintű önsajnálatom után, úgy döntöttem, hogy elfogadom az életem. És a jövőm. Beletörődök, hogy egy lúzer voltam, vagyok és leszek egyaránt. Ez pedig azt jelentette, hogy nem tanúsítottam semmilyen jelet arra, hogy élek egyáltalán.

Miután kitörtem, (igen, ugyanis a térdemmel, és a könyökömmel kellett kitörnöm az ajtót, mint egy felbőszült bika, és habár kiszakadt az ajtó, az én könyökömön pedig lett egy tenyérnyi nagy lila folt, teljesen megérte, ugyanis legalább már kint voltam) és rájöttem, hogy hajnali három jócskán elmúlt, szóval már nemsokára hajnal, elindultam a tükör felé… lelkileg minél jobban próbáltam magam felkészíteni a látványra. Hát, sajnos nem végeztem alapos munkát. Az a lány, vagyis inkább lény, ami fogadott, valósággal megijesztett. A fejemben szinte minden féle variációt lepörgettem azalatt az idő alatt, amikor a fülkétől az tükörig értem. Ami olyan három, vagy három és fél méter között lehetett. Ez azért, valljuk be, nem akkora nagy táv. Viszont nekem mindenféle lehetőség, és látvány beugrott, lepörgött a képzeletemben, az akkorira viszont nem számítottam; Óriási, horrorisztikus és kisírt karikás szemek, amik alatt furcsa kékes lila színű folt terjengett (csak úgy, mint Edward Cullen-nek és az összes twilight vámpír karakterének) alig hagyva helyet az arccsontomnak, ami mellesleg vészjóslóan kiállt. Hát igen… le se tagadhattam volna, hogy 100%osan egy brit elveszett végzős lány külsejét öltöttem magamra. És mindez két pasiért, akik nélkül nem tudnék létezni. Ez most iszonyúan cafkásan hangzik, de végül is rajtuk kívül nem volt már olyan ember, aki miatt meghalnék. És ő értük viszont simán meghaltam volna… szenvedtem is volna, ha kell… kínozhattak volna… de nem érdekelt volna, ugyanis a szeretet elnyomja a fájdalmat! Mondta ezt a félig idézetet valaki…

Szóval már-már egy zombi megirigyelhette volna a külsőmet. Ez tény rettentően elszomorított… hirtelen elkezdtem gondolkodni… „ Mi az, hogy engem két ember így a padlóra tud küldeni? És csak mert túlságosan szeretem őket? És ők ezt figyelembe se veszik?” Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása után (vagyis nem tudtam rájuk válaszolni, csupán rohamosan kerestem a fejemben a megfelelő szavakat egy komplett, és teljes válaszhoz) döntöttem. Eldöntöttem ugyanis, hogy nem fogom depressziók közepette elvégezni a gimnáziumot. Természetesen nem akartam kiverni a boldogság mérőt, de nem állt szándékomban eret vágni… Hiszen ugyan mi értelme lett volna?

 

Így hát lassan, (de egyáltalán nem magabiztosan) elindultam kifele az ajtón, hogy végre méltóságteljesen befejezzem ezt az istenverte utolsó évet.    


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

álom

(Admin, 2014.05.31 16:56)

nagyon örülök, hogy így gondolod a könyv témát. :)
Én is számtalanszor álmodoztam arról, hogy vajon milyen lenne, ha kiadnák. Ebben csak az a szomorú, hogy valószínűeg ez csak álom marad, de attól még ugyanúgy folytatom tovább az írást!

Fejezet

(No.1 Olvasó, 2014.05.30 15:24)

Az egyik legkedvencebb blogom, amit szívesen látnék könyv formájában. Ha ezt a sztorit megcsinálnád könyvben, én lennék az első, aki megvenné. Alig várom a folytatást.
U.i.: Egyszerűen imádom, ahogy írsz. :)
Névtelen