Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


43. fejezet

2014.05.26

A matekóra rettentő unalmasan telt. Szinte percenként az órára pillantottam, mintha csak ezzel azt akarnám, hogy gyorsabban teljen az idő. De nem csak ez a tény zavart. Természetesen az is közrejátszott. De még jobban feszült voltam, mert Dane-nel érezhető volt a tömény, és törhetetlen düh, - és még más, vegyes érzelmek sokasága, de ezekre nincs jó szó- kettőnk között. Háromnegyed órán keresztül nem szóltunk egymáshoz. Semmi. Még egy kérdés sem. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi történt. Tudtam, hogy összevesztünk. Persze. Máskor is vesztünk már össze. De ez nem olyan volt.  Valahogy sokkal, de sokkal súlyosabb, és zavarodottabb volt. Igazából azt se tudtam, hogy miért zabos rám? Elmondtam neki az igazat – vagy legalábbis azt, amibe nem lehet belekötni. És nem vágtam a fejéhez semmi olyat. Szóval nem értettem, mi baja. De ereztem, hogy Dane nem bízik meg bennem. És ez a legrosszabb. Mind egy barátságban, mind egy szerelemben. Mindenhol. Bizalom nélkül nincs kapcsolat – ez az elcsépelt, és klisés mondat pontosan az akkori helyzetünkre illet. Bár mi nem voltunk szerelmi kapcsolatban, mégis volt valami nagyon szoros köztünk, ami talán még a szerelemnél is erősebb volt.

Mikor kicsengettek, Dane olyan erővel pattant fel, és viharzott ki, hogy többen is döbbenten nézték végig a mozdulatsorait. Én is elkerekedett szemekkel néztem, ahogy hirtelen eltűnik a teremből. Óriási fájdalmat okozott szótlanul figyelni őt. Valahogy, a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy ez a matek óra egyfajta… nem is tudom. Hogy az óra ideje, az a negyvenöt perc elegendő idő lesz arra, hogy mindenki elfelejtse a történteket. De sajnos ez nem következett be, Dane valószínűleg még mindig feldúlt volt, és ezért is szívódott fel olyan gyorsan. Én ennek az ellenkezőjét terveztem, egy lajhárt is meghazudtoló lassúsággal kezdtem el összepakolni, de csakhogy ne találkozzak senki ismerőssel.

-      - Hogy is hívják önt? – szólított meg Mr. Banks. Én ereztem, hogy egyre csak elvörösödik az arcom. Az ilyen szituációkban a legtöbbször ezt a reakciót váltottam ki.

-     - Öö… Rebecca… - mondtam halkan.

-      - Áh, köszönöm. Sajnos mivel elfelejtettem mondani az órán, és már csak magácska van itt, ezért legalább magának elmondom, hogy ebben a szünetben kell lemenni az iskola nagytermébe, mert az Igazgatónő egy rövid beszámolót szeretne tartani.

-      - Mivel kapcsolatban? – érdeklődtem.

-      - Azt sajnos én sem tudom, de nemsokára kiderül. – és abban a pillanatban már lehetett is hallani az Igazgatónő hangját a hangosbemondóban.

-     -  „ Kedves Diákok! Kérem, fáradjon mindenki iskolánk nagytermébe, különösképpen a végzősöket! Köszönöm.”

Kevesebb, mint 5 perc múlva már én is lent voltam, a végzősöknek kijelölt helyre.

-      - Khmm… - próbálkozott Mrs. Fox, kisebb-nagyobb „sikerrel”. Ezt azt jelenti, hogy még az első sorban sem lehetett hallani a figyelemfelkeltését. Egyedül én voltam az, aki feszülten várta, hogy mi fog történni. Egyszerűen képtelen voltam pozitívan hozzá állni a dolgokhoz, azután, ami történt. Az, hogy James-el nem beszéltünk a kis „baki” óta, Dane-nel röhejesen csúnyán összevesztem, és hogy Joanne-t sem láttam a vécében történt beszélgetésünk óta. Összevetve áradt belőlem a negatív energia. – Szóval kedves diákok! – vette nem kicsivel magasabbra a hangsúlyt Mrs. Fox Igazgatónő. Ez már hatott. Ha nem is mindenki, de a diákok több, mint háromnegyede idefigyelt, ami viszonylag jó arány. Igazából csak az első évesek érezték szükségét az állathangok imitálásának. Mindenki másnak valahogy akadt ennél egy fokkal érdekesebb dolga. – Köszönöm. – fújta ki magát Mrs. Fox. – Szóval. Sajnálom, ha valakinek gondot okoztam, de ezt a szünetet, és az óra egy kis részét szeretném most elcsípni. Mondjuk, nem hiszem, hogy ez akkora problémát jelentene számotokra. – „viccelődött”. Nem volt vicces. Legalábbis nekem. Azt hittem felrobbanok, annyira ideges voltam.

-      - Lényegében, a mai közleményem két fő témája a tanári kar apró változásai, és a tanév vége. Igen, tudom. Még, nincs jár. De lassan közeleg az érettségi, stb. De ezekről majd külön szeretnék beszélni azokkal, akikre ez legfőképpen vonatkozik, vagyis a végzősökre. Addig is, néhány változás történt a tanári karral kapcsolatban. Nem tudom, ez kinek mit jelent, vagy kiből milyen érzelmeket vált ki. Akármit is, előre megkérlek titeket, hogy ezeket ne nyilvánítsátok ki hangosan. Köszönöm. – ez persze az őrült ünneplésekre vonatkozott. - Már valamely osztálynak feltűnt, hogy a matematika tanítást Mr. Banks folytatja tovább. Tapsoljuk meg Mr. Banks-et. Innen is sok sikert kívánunk önnek az elkövetkezendő, és a mostani tanéve során is. Viszont, más tanártól és fájó szívvel búcsúzunk. – a szívem hevesen dobogott. Csak ne ő… csak ne ő. – Már jelen pillanatban sincs itt, viszont azt üzente, hogy nem tudja, mennyi időre távozik el. Valószínűleg máé visszatér ide tanítani, de ebben az évben már biztosan nem. Szóval innen is köszönetet szeretnénk mondani Mr. Siggers-nek, az ebben az évben tett remek munkájáért, és hogy bár az irodalommal, nem sokkal több diák barátkozott meg, nagy hatással volt rájuk. Meg kell még említenem, hogy… - és nem hallottam többet. Nem akartam elhinni. Hogy mi van? – tettem fel magamnak belülről hisztérikusan a kérdést. Hogy lehet, hogy James elmegy? Miért? És még ezernyi, ehhez hasonló következett volna, ha nem döbbenek rá valamire… Arra, hogy James miattam ment el. Csak is én voltam az oka annak, hogy ő itt hagyott. Itt hagyott engem, az iskolát, és az egészet, ami köztünk történt. Egyszerűen maga mögött hagyta. Fogta a sátorfáját, és elmenekült a probléma elől. Vagyis előlem. Én voltam a probléma! Vagy legalábbis mi együtt… De nem tudom, mi zavarta. Talán a korkülönbség? Az, hogy engem is tanított? Nem tudtam. És nem értettem. Egy dologban voltam biztos. Ha nem menekülök ki onnan rekordidő alatt, akkor valakinek a képébe hányok.

Így hát egy sor ’ bocsánat, elnézést, elmehetek? köszi, a te kurva anyád!’ – után, már kint is voltam a tömegből, és őrülten rohantam a lány vécé felé.

Mikor odaértem hisztérikusan becsaptam az ajtót magam mögött. Kitéptem egy fülke ajtaját, majd belakatoltam. Nekidőltem a falnak. És sírtam. Keservesen. Hisztérikusan. És fájdalmasan. Azt mondják, az ember azzal, hogy sír, minden fájdalmát kiadja magából könnyek formájában. Hát, velem pont az ellenkezője történt. Miközben sírtam egyre nagyobb, és súlyosabb depresszió nehezedett a vállamra. Egyszerűen megszállt. És én nem tudtam mit tenni. Mondjuk, nem is akartam. Szimplán rábíztam magam a sorsomra. Hagytam, hogy az történjen, aminek történnie kell.

Nem tudom, mennyi ideig sírtam a fülkében, mint egy rakás szerencsétlenség. De mikor már elfáradtak a lábaim, leültem a vécé tetejére. És akkor eszembe jutott, hogy Joanne-nel megbeszéltük még valamikor, hogy eldugunk valahova egy teli doboz cigit, ha esetleg vészhelyzet van, és nincs nálunk. Eszeveszetten indultam volna ki, csak hirtelen valami megállított. Az ajtót nem lehetett kinyitni. Tudom, én zártam le, de nem hittem, hogy beragad. Mondjuk, azelőtt még sosem zártam be, így nem is tudhattam, hogy nem valami jó. Egyre jobban bepánikoltam, ugyanis itt a vécék közti elválasztó fal egybe volt a plafonnal. Szóval csupán egy lehetőség lett volna, ha átmászok egy másik fülkébe, fölülről. De ez ugye lehetetlen volt. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Az agyam leblokkolt. Megdermedtem. Hisztériás sokkot kaptam. Az szemeim már lassan kezdték feladni a szolgálatot, annyira fájtak. A kezeim remegtek. És akkor úgy döntöttem, hogy feladom. Nem érdekel. Egyszerűen jobb is így. Senki sem fog megtalálni, és itt nagyobb biztonságban voltam. Ha szerencsém van, itt halok éhen-szomjan. És senkinek sem fog majd feltűnni, hogy nem találnak. Hogy nem járok iskolába. Azt gondoltam, még anyámnak se fog feltűnni, hogy nem megyek haza. Hiszen miért is? Nem keresett már azóta, mióta utoljára voltam nála. Semmi. Egy telefonhívás. Egy SMS. Semmi. De az apám se volt jobb. Ő még régebb óta nem jelentkezett. Nemes egyszerűséggel lelépett. Egy másik családért. Itt hagyta anyát. A feleségét. Még hivatalosan mindig házasok voltak! Arra sem vette a fáradságot, hogy beadja, vagy aláírja a válópert. De itt hagyott engem is. A lányát. Az egyetlen lányát. Vagyis, nem az egyetlent. Tulajdonképpen már volt egy másik gyereke. Attól a nőtől, akiért megszökött. Én nem ismertem a másik családot. Nem tudom, hogy az a gyerek fiú-e, vagy lány. Nem is érdekelt. Undorodtam tőlük. Pedig nem is ismertem őket. Csak az apámat. De őt is utáltam. Dühvel, undorral, bosszúvággyal, és szomorúsággal töltött el, amikor rágondoltam. És bár nem játszott nagy szerepet az életemben, hiszen nemhogy akkor, még kisgyerekként sem törődött velem. Talán már akkor is megvolt az a másik család? Ki tudja… De ahogy észrevettem anyámnak se jelentettem többet. És így, ez a tudat, hogy senkinek sem kellek, hogy senkire se számíthatok, ez természetesen kiborított. De hát, ilyen az élet… - gondoltam. – És ez ellen semmit, de semmit se lehet tenni. Maximum annyit, hogy beletörődünk. Az egyedüllét, végül is nem olyan rossz nem? – gondoltam, majd kitört belőlem egy újabb sírógörcs. Ez lekötött egy jó darabig… konkrétan egészen órákig.

                              ***

Vak sötétben keltem fel.

-      - „ Mi a fasz??” – kérdeztem magamtól ijedten. Hát, nem érkezett válasz. Csend. Sötétség. És csak a levegővételem hallatszott. Ez remek képet mutatott a jövőmről. Ekkor kezdett kitisztulni, hogy hol is vagyok, és mi történt. Tudom, most az a rész jönne, ahol azt olvasod, hogy ismét elkezdtem bőgni… de nem. Nem kezdtem el. Abban a pillanatban rájöttem… mi okom van rá? Mi okom lenne sírni? Miért kéne nekem azért itt szenvednem, mert egy férfi kilépett az életemből? Egy férfi, akit alig, de mégis nagyon ismertem… Akivel csak egyszer kerültünk közel egymáshoz, de annak mégis ez lett a vége… hogy gondolhattam, hogy valami kapcsolat féle fog köztünk kialakulni? Hát, ez az… sehogy. Vagyis gondoltam… és pont ez volt a baj. Túl naiv voltam. Azt gondoltam, hogy XIX században már minden megtörténhet. Hogy akármit teszel, annak nincs következménye. Hogy bárkibe beleszerethetsz, annak úgy is jó vége lesz. És hogy bármi történik veled, te mindig boldog leszel. Ja, és van a mondás, hogy is van? „ Nem számít, hogyha nincs pénzed. Ha van családod, és egészséges vagy, akkor csak boldog lehetsz.” – igen. Ez az. Hát… jellemző. Se pénzem, se családom (ami végül is volt, csupán nem nagyon vette ki senki a részét belőle) nem volt… egészségem még úgy ahogy, de jó úton jártam, a napi adag cigizéssel, hogy ezt is tönkretegyem. És ezt végig gondolva, természetesen nem voltam boldog. Abban a WC fülkében végül nehéz szívvel, de konstatáltam, hogy az én jövőm nagy valószínűséggel magányosan, és szomorúan fog eltelni, és befejeződni.            

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszönöm

(Admin, 2014.05.27 19:13)

Szia/sztok!
Nagyon köszönöm a hozzászólást, és hogy elmondtad, mi tetszik a sztoriban.
Tényleg, el sem tudjátok képzelni, ez mennyit jelent nekem, már a kezdőlapon kifejtettem, hogy e nélkül valószínűleg már a sitten, vagy a koporsómban lennék.
Megpróbálom minnél gyorsabban közzétenni az új részeket

szerkesztő:)

Fejezet

(No.1 Olvasó, 2014.05.27 14:56)

Imádtam ezt a részt, remélem hamarosan folytatod a következővel. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan jut ki Rebecca a mosdóból, és hogy látjuk e többet Jamest. Remélem, igen! Már ahogy olvasom a szöveget, úgy érzem, hogy beleszeretek Jamesbe. Hogy lesz két tök jó haverom, és egy jó fej barátnőm. Imádom, ahogy leírod ezt az egészet, és remélem, hogy még egy jó darabig írni fogsz. A blog is tök jól néz ki. Az előző kettőnél is jobban. Bár nekem mindig is Az utolsó év címmel marad meg a fejemben. De ez sem egy rossz cím. Remélem hamar sietsz az új fejezettel. Én és a többiek, akikkel együtt olvasom, már nagyon várjuk az új részt.
Névtelen