Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


40. fejezet

2014.05.25

Sírtam. Csak sírtam, sírtam, és sírtam. Nem tudtam abbahagyni. Pedig annyira nyomós okom nem is volt rá. Annyira nyomós okom, az nem. Csak én azt, hogy James elküldött, úgy értelmeztem, hogy soha többet nem akar látni. És hogy ezután semmilyen kapcsolat nem lesz köztünk a tanórán kívül. A félelem, és a bizonytalanság annyira összetört, hogy nem bírtam tovább. Egy nagy, bőgésben adtam ki mindent, ami eddig velem történt az utolsó tanévem során. Rögtön az év elején esedékes bunyók, és a nagymértékben történő utálkozások. Az, hogy Dane az életem részévé vált, és hogy megtanított arra, hogy az élet kemény. Nagyon kemény. Tudom, sokan azt gondolják, vagy inkább azt vallják, hogy ezek az élmények, a bulik, és hogy reggelente más ágyában kelsz fel teljesen pucéran, a drogok, majd a füves cigi, amit néha szívsz el a mosdóban, amit csak te használtunk, az, amikor a kirúgás szélén állsz, és hogy a földön fekszel egy vér tócsában mert meg akartad védeni azt, akit szeretsz, nem nagy dolgok. Hozzá tartoznak a gimnáziumhoz, és 15 év fölött, már szinte elvárhatóak. Hogy élvezni fogod, és hogy az első alkalom a legjobb. Mert, hogy mindig az első alkalom a legjobb. 

De nem. Az élet korántsem ilyen jó, és izgalmas. Koránt sincs tele ilyen jó, és extrém dolgokkal, amiket ha megteszünk, úgy érezzük, hogy törvényt szegtük, így már beleillünk egy történetbe, ami esetleg izgalmas. Igen. Beleillik egy történetbe. Hiszen mindennek van története. Még egy melltartónak is. Hiszen ki tudja mit történt azzal a melltartóval, mielőtt te felevetted. És mielőtt valaki kikapcsolta. Aki nem te voltál. Hiszen az én melltartómat is kikapcsolták. Dane levette rólam azt a melltartót. És én nem emlékszem rá. Arra sem emlékszem, hogy a többi fehér neműt levette volna rólam, pedig az én testemről húzta le! Még is semmi. Szóval ezt mondom. Lehet, hogy kiábrándítóan hangzik, de az élet akkor sem olyan mese mindenki számára. Mert talán valakinek maga az álom, és soha nem akar majd meghalni. Viszont valaki már a kínhalál végén áll, és alig várja, hogy távozzon az élők sorából. Én e között a két élethelyzet között tengtem, mert nem volt más választásom. Ez az év már az elején úgy alakult, hogy tudtam, nem lesz könnyű. A vér szaga, és Dane látványa a földön tudatta velem, hogy készen kell állnia nekem, és a mentális egészségemnek, mert ez rázós menet lesz. Hát, a lelki erőm rohamosan gyengült. Egy órája még volt bennem elég erő ahhoz, hogy megcsókoljam az életem értelmét, de akkor, és ott tudatosult bennem az, hogy már nincs bennem semmi. És vagy összegyűjtöm valahogy, vagy mindennek vége. Persze nem állt szándékomban feladni. Hiszen azért élünk, hogy küzdjünk. És aki nem küzd semmiért soha, és már az élet elején feladja, annak nincs élete. Mert mindig. Mindig van valami, amit mindennél jobban szeretnénk. És mi van, ha már megkaptuk? Azt nem tudom. Ugyanis én még küzdöttem azért. Sok mindenre szükségem volt. Olyan sok mindenre, hogy azokat csak egy szóval úgy tudnám leírni: BOLDOGSÁG.

Tudom, ez most klisésen hangzik, de így volt. Egyszerűen ki voltam éhezve arra, hogy egy kicsit élvezzem az életet. Akármi jó történt velem, mindig bejött a képbe valami szörnyűség, ami mellett a jó emlékek eltörpülnek. És sajnos rengeteg olyan emléket hordozok magammal, amik elnyomják a jókat. És ez most is így történt. Az, hogy James megcsókolt, életem legjobb, és legintenzívebb pillanata volt, de hirtelen mindez romba dőlt, azzal, hogy egyikünk se tudott rá normálisan reagálni. Miközben sírtam, belül magamat is ostoroztam, hogy miért nem tudtam valami érthetőt, és meggyőzőt mondani, ami valahogyan az eseményeket az másik irányba terelte volna. Igazából, mindegy, milyen irányba. Bármelyik másik megfelelt volna, kivéve ez.

 

 

Sokan láttak a földön, ahogyan ott feküdtem, de félig ültem, magzatpózban. Tudtam, hogy el kell mennem onnan. El a vécébe, vagy a szobába, vagy Dane-hez. Akárhova, vagy akárkihez. Csak ne feküdjek ott, mert akkor megint híre megy ennek, és akkor magyarázkodhatok. Az pedig nem lett volna valami botránymentes. Képzeljük csak el: ’ Hát, tudod, csak azért sírtam ott, mint egy állat, mert majdnem lefeküdtem az irodalomtanárral, de ő kirakott, és én nem tudtam mit csinálni. ’ Szóval, ez nem hangzana valami biztatóan, ugyebár?

Szóval elég hamar elszántam magam, és feltápászkodtam a földről, ugyanis egy bőgő lány látványa a folyosón, sokak érdeklődését felkeltette, és mikor kiderült ennek a lánynak a neve, még többen tévedtek oda, arra a folyosóra „teljesen véletlenül”, hogy megnézzék, mi folyik ott. Így hát, mikor már majdnem egy félkör alakult ki fölöttem, a falnak támaszkodva felálltam, majd elsétáltam. Senki sem követett (hál’ Istennek), így könnyű dolgom volt eljutni A-ból B-be. A B pont pedig a lányvécéből állt. Tudtam, hogy az a legmegbízhatóbb hely az egész iskolában, ahol senki, de senki nem zavarhat meg. Kivéve Joanne-t, de annak még örültem is volna, ha megzavar, és felajánl egy-két szál cigit, ugyanis nagy szükségem volt már rá… (mindig tudtam valahogy szerezni innen onnan, de sosem sikerült összegyűjtenem magamnak egy egész dobozzal, és okosan gazdálkodni vele, ugyanis amint megkaparintottam valamennyit, rögtön indultam, és elszívtam. Szóval nem lett volna belőlem jó üzletember.) Viszont, akkor sem volt, amikor tényleg nagy szükségem lett volna rá. Ez szörnyen elszomorított, annyira, hogy egy rövid ideig, de emiatt is potyogtak a könnyeim.

-      - Mi a fasz? Veled meg mi történt? – nézett nagyon Joanne, amikor meglátott engem, ahogy befelé trappolok az egyik fülke felé, elsírt sminkkel, aminek következtében egy pandamedve megirigyelte volna a sötét karikákat a szemeim alatt. Viszont a káromkodással megfűszerezett kérdésére sajnos nem tudtam választ adni, mivel taknyom-nyálam egybefolyt, így csak reméltem, hogy a kinézetem, és a megszűnni nem akaró bőgés és hüppögés párosítás mindent elmond neki. Imáim meghallgatásra találtak, és Joanne kapcsolt, hogy nincs valami rendben, így miután becsaptam magam mögött a harmadik fülke ajtaját, (ami tele volt firkálva mindenfélével) halkan bekopogott, ezzel tudatva velem, hogy most egy nagyon átérző oldalát fogom megismerni. – Rebecca… - kezdte halkan. – Nem kérdezek olyat, hogy jól vagy-e, mert az most nagy baromság lenne, az állapotodat nézve. Szóval inkább: Mi történt?

-      - Hosszú… - motyogtam, miközben kifújtam az orromat.

-      -Mi? – kérdezte, miután a trombitálásom elnyomta a válaszomat.

-     - James… és én… aztán… - igen, tudom, hogy címsorokból egy kívülálló nem biztos, hogy megérti a kerek történetet, de egy próbát megért. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni.

-      - Na, jó, tudod mit? Most szépen kijössz, helyre pofozom az elsírt sminked, mert jelenleg szabályosan ijesztően nézel ki ilyen szemekkel, és aztán elmondasz mindent, oké?

-      - Oké… - adtam meg magam.

Majd lassan kinyitottam az ajtót. Nagyon szörnyen éreztem magam. Joanne gyengéden átkarolt. De én inkább hirtelen, az ő mozdulatát megszakítva, és egy újabb sírás roham közepette a nyakába borultam, ezzel összekenve a pulcsiját. Mondjuk, nem volt akkora bűntudatom, hiszen Joanne cuccainak a 90%-a tömör fekete volt, és így ennek következtében semmi, de semmi nem látszott meg rajta. Kivéve, ami igen… de az én smink maradványom pont nem. Mondjuk nem is szándékoztam neki megemlíteni, hogy éppen zsebkendőként volt használatos, ugyanis rájött ő magától.

-     -  Hé, te most belém törlesz mindent? – kérdezte nevetve, és egy kis leháborodást színlelve. Erre én is elnevettem magam.

-      - Igen. Nagyon sajnálooom! – nyígtam el a szó végét.

-      -Semmi gond. – mondta megnyugtatás képen. – De most már mondd el, hogy mi is történt, mert nem bírom tovább.

-      - Rendben… rendben… - motyogtam, és nagy levegőt vettem. Ezzel az öleléssel kellően összeszedtem magam, és el tudtam mesélni Joanne-nek az egész történetemet. És most nem csak a pár órával korábban megtörtént csókra gondolok. Elmeséltem neki az egész életem történetét, szóról szóra, évről évre. Nem hagytam ki semmit, mert úgy éreztem már nem bírok tovább csendben maradni, és figyelni, ahogyan mások élete folyamatosan megy tovább, az enyém pedig kilenc hónap alatt akarja kiélni mindazt az élményt, amire másoknak több, mint tizenhét éve volt.

Innen is meg kell dicsérnem Joanne-t, amiért több óráig képes volt lankadatlan figyelemmel végigkísérni, vagy másképp fogalmazva eltűrni azt a hosszú regényt, amit lenyomtam a torkán több, mint négy órán keresztül a vécében. Türelmesen viselkedett, egyszer sem szólt közbe, vagy zavart volna meg. Az ember ilyenkor azt hinné, hogyha az a személy, amikor magyaráznak neki már órák óta csak néz, és néz a társa szemébe már rég egy másik világban jár, de Joanne arcán lehetett látni, hogy feszülten hallgatja mindazt, amit én mesélek. Nem is gondoltam volna róla. Ha ilyen profin tud végigülni órákat egy kemény csempével borított padlón, akkor miért nem járt be szinte soha órára, arra hivatkozva, hogy neki fárasztó az a negyvenöt perc egyhelyben? Ezen a kérdésen gondolkodtam pár pillanatig, de aztán inkább rá hagytam. Nem akartam kérdezősködni, hogy mit csinál szabadidejében, hiszen annyi volt neki. De mellesleg azt sem tudtam, hogy vajon kapott-e valamit mindazért, amiket művelt ebben az iskolában. Lógás, feleselés, cigizés. És ez még csak pár szokása volt, voltak már durvábbak is. Csak azokról nem nagyon tudtam… ugyanúgy, mint a többi dolgáról. Oké, nem találkoztunk olyan gyakran. És nem beszéltünk napi szinten. De amikor igen, akkor sokat. Mégis mindig úgy éreztem, mintha… nem is tudom. Joanne-ben megvolt az a bizonyos „plusz”, ami nem sok mindenkiben van meg. És hogy mi volt ez a plusz? Ez egy olyan tulajdonság, vagy inkább a természetével velejáró adottság volt, ami mindenére rátett egy bizonyos „plusz” lapáttal. Tehát például talpig feketében öltözködött, néha durván kihívóan. Ezzel sokan voltak így, mindenki szerette volna elérni ezt a lázadó stílust, de azért ehhez még nem volt elég, hogy felvesz pár fura cuccot. Ezt Joanne is tudta jól, de nem érdekelte, mert ő is, én is, és a kívülállók is tudták nagyon jól, hogy benne megvan az, amitől tényleg úgy néz ki, mint egy lázadó. Lehet, hogy a haja, vagy a bőre színe. Nem tudom. Nem is tudtam. Igazából senki se tudta. A „pluszra” az volt a jellemző, hogy csak egy-két embernél látod egész életed során, de mégsem tudod megmondani, hogy ez a tulajdonsága miben nyilvánul meg. Egyszerűen csak van, és kész. Viszont azt meg tudod mondani, hogy kiben van meg, és kiben nincs. Ugyanis azt nagyon jól lehetett látni.

Bennem ez egyébként természetesen nem volt meg. És nem azért, mert ez az egész olyan ritka lett volna (persze az volt, de mégsem ez volt az „ok”.) Hanem mert egyszerűen oly’ annyira unalmas, és hétköznapi voltam, hogy én sosem még csak képzelni se képzeltem, hogy lesz egy ilyen tulajdonságom… mondjuk, ha jobban bele gondol az ember volt… az volt, hogy akármit csináltam, mindig rakott rá egy plusz unalmat, amitől az az extrém dolog is (bár nem mintha lett volna ilyen, na, mindegy…) mindennapi jelenség volt. És tudtam, hogy ez nem lesz másképp semmikor sem, így kénytelen voltam beletörődni, ami azért nem járt akkora nagy fájdalommal, mint az ember hinné.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.