Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Fejezet

2014.05.16

-         -  Neved? –kérdezte a gondnok.

-          - Rebecca Thompson. Végzős. –jó volt ezt kimondani. Normális esetben az embereknek ilyenkor az egyetem, a továbbtanulás, a munkavállalás, vagy esetleg a nagykorúság jutott eszébe. Persze, én most is különböztem a többiektől, hiszen nekem az itt felsoroltak közül egyik sem emlékeztetett a „végzős” kifejezésre. Ami számomra a gimnázium végét jelentette, az az volt, hogy soha a büdös életben nem találkozok többet Patrickkal és a bandájával.  Igen, ez számomra egy csodás gondolat volt.

-          - Remek. Mehetsz is!

-          - Köszönöm.

Bent rajtam kívül körülbelül 650-700 diák lehetett. Ez még így 3 év után is rémisztő volt számomra. A velem egy idős lányok, vidáman trécseltek, és mutogatták egymásnak a vadonatúj műkörmöket, amiket frissen csináltattak a kozmetikumban. Ez nekem nem tetszett. És most nem a körmökről beszélek. Az összhatás nem tetszett. Nem tetszett az, hogy a lányok így néznek ki.És mivel nem voltam platina szőke, és nem volt, sötétben világító pink műkörmöm, ezért alap dolog, hogy én nem tartoztam egy bandába sem. Mivel egy papíron részletesen tájékoztattak minket, mindenről, tudtam, hogy az évnyitó beszéd 2 perc múlva kezdődik. Általában az igazgató mondja az ilyeneket, de mostanában kineveznek egy-két diákot a feladatra. Nem tudom, mire jó ez. Mármint az évnyitó beszéd. Elmondják, hogy kezdődik egy újabb tanév? Remek.

-          - Köhömm… Hallotok? –az igazgató nő nincs nagyon tisztában az ilyenekhez hasonló készülékekkel.  –Kérem, Mr. Bentley, segítsen! –ezt pedig egy fülsiketítő sípolás követte. A mikrofonból jött. Erre persze ugrott is a gondnok, és segített az igazgató nőnek. Egyébként a neve Mrs Fox. Elizabeth Fox a teljes neve, de persze előírás, hogy a diákok számára ő Mrs. Fox Igazgató nő.Eléggé hogy is mondjam…”furcsán nézett ki”… Mint aki, nem tudta, milyen is a stílusa valójában. Akkor, például –nem tudom direkt-e, vagy sem-, öltönyben jelent meg. Megjegyzem ez az öltöny férfiöltöny volt. Az évzárón pedig egy babarózsaszín, egybe ruhában volt. Ezt, hogy ne tűnjön olyan normálisnak, egy lila boával egészítette ki, és hozzá, egy macskás csatot rakott a lakktól beton kemény hajába. Sokan nevettek a háta mögött. Hallotta, hogy nevetnek rajta. Látta, a lenéző pillantásokat. És nem törődött velük. Büszkén viselte a lila boát. Elég erős nőnek látszott, és be tudott keményíteni, ha akart. Még a macskás csat ellenére is a hajában.

-          - Köszönöm… Kedves gyerekek. Örülök, hogy épségben látlak benneteket. Csodás érzés látni, ezt a sok kedves, és vidám embert ebben a teremben. Ebben az évben is mindenki olyan lendülettel, és odaadással fogja belevetni a tankönyvek, és a tanulás világába magát, mint tavaly. Legalább is remélem. –ezt viccnek szánta. Egy diák sem nevetett, még a szája sarka sem mozdult. Viszont a tanároknak tetszett. Ők halkan kuncogtak, felnőtthez méltóan. – Én már személy szerint nagyon várom a ránk váró tanévet. Valakinek ez lesz az első, és sokaknak az utolsó ebben a gimnáziumban. Bizony, sok sikert kívánok a végzősöknek a jövőben. Bár lehet, hogy ez most még egy kicsit korai.  Viszont a tanári kar is megváltozottt egy picit. McClain tanárnő családot alapított, reméljük a gyermekei egészségben pihennek vele együtt. Azonban a létszám nem változott, mert akadt utánpótlás! Nem is húzom tovább az szót, köszöntsétek nagy szeretettel, a legújabb tanárotokat, akinek a tavalyi év volt az itt töltött első éve, és még akkor csak tanársegéd volt. James Siggers, kérem mondjon pár szót!

A haja fekete volt. A bőre porcelán fehér, mint az enyém. A szeme szintén kék, mit az enyém. Meglehetősen alacsony volt. Persze csak a többi tanárhoz képest, mivel ott a férfiak 180 cm-nél kezdődtek. Most lehet, hogy az lenne az előírt forgatókönyv, hogy fejezeteken keresztül soroljam a részletek az arcán és a testén, mint a romantikus regényekben szokták. De, tudom, és szégyellem magam emiatt, de csalódást kell okoznom. Ezt egyszerűen képtelen vagyok kifejteni. Akreativitásom nem nyúlik az egekbe ilyen téren, mert még nem éreztem ilyet. Körbenézve az embereknek semmi hasonló arckifejezést nem véltem felfedezni. Az ő reakciójuk, mikor meglátták Jamest, inkább nagy szemek, és idétlen tekintet volt.  Ezt én egyértelműen a „hogy néz ez már ki?!” Tekintetnek értelmeztem. És, ez lehet, furcsán hangzik, de örültem, hogy nem akadt vetélytársam. Mert, ahogy körbenéztem, egy lány arcán sem láttam azt a bizonyos „megőrülök érted” tekintetet. 

-          - ö… Köszönöm Igazgató Nő! Nos, én is köszöntelek titeket az új tanév kezdetén! Én is sok sikert kívánnék a végzős évfolyamnak, és egyaránt azoknak is, akik most látják először ezt a gimnáziumot! Nagyon örülök, hogy itt megkaptam az állást, mivel nagyon vágytam rá! Tényleg… Köszönöm, igazgató nő ezt a lehetőséget! Kérem, az első napon legyetek kegyelmesek, és ne röhögjétek szét magatokat rajtam!

-          - Megteszünk, amit tudunk, de semmit nem ígérhetünk tanár úr! –ordította be az egyik osztálytárasam. (Dane volt a neve. A lányok csípték őt, de lehet, hogy csak a laza stílusa, vagy a szőke haja miatt… Nem volt olyan sok barátja. Csak néhány. Mármint, ő nem az a „sok pénzem van, és menő vagyok” típus, volt. Csak a személyisége volt olyan nagyon izgalmas..)

-         -  Ö…- erre nem nagyon tudott válaszolni. –Köszönöm! Ja, és nem utolsó sorban… - na, ekkor történt az, amire eddig azt hittem csak a nyálas romantikus filmekben van! James, miközben a beszédét mondta, a diáksereget pásztázta a szemével. Látszott rajta, hogy nem is a szövegére, hanem arra koncentrál, jól lásson minden jelenlévőt a teremben. Szóval, miközben figyelt minket, engem is megpillantott a tömegben. Én is őt néztem természetesen, mivel egyrészt ő mondta a beszédét, és másrészt nem tudtam róla levenni a szemem. Mikor rájöttem, hogy egymást bámuljuk x ideje, kicsit elmosolyogtam magam, és a kezemmel a mikrofonra mutattam, jelezve neki, hogy síri csend van, és mindenki rá vár. Ezt megértette. Zavarban ugyan, de folytatta.

-          - Oh, elnézést… Szóval, ott jártam, hogy köszönöm a figyelmet, és sok sikert kívánok az új tanévhez. –ezt a diákok tapssal jutalmazták. Volt néhány focista, akik csak azért, hogy rájuk terelődjön a figyelem, füttyögtek egy párat.

-          - Köszönjük Mr. Siggers. Nem is terhellek többet benneteket, ezzel véget ért a tanévnyitó. A bőröndjeitekkel együtt menjetek fel a kijelölt szobákba.  A gondnok által adott papíron, amit remélhetőleg még nem hagytatok el, ott van a szobátok és az emelet száma is. –ekkor az igazgatónő intett a gondnoknak, hogy segítség kéne a mikrofonnál, mivel senki nem mozdult a helyéről.

-          - A szobátokba! Most! –ordított bele a mikrofonba. Erre már mindenki elindult, és páran a fülüket fogták. Én a tömeg sodrása alatt megnéztem a papíromat, és láttam, hogy a 2. emeletre vagyok beosztva. Jó, gondolhattam volna, mivel ott vannak a lányok. De a szobám ebben az évben változott, most 782-es volt. Szóval felcipeltem az emeletre az óriási bőröndömet, miközben magamban káromkodtam, hogyha annyi pénze van a iskolának, akkor miért nem szerelnek be ide egy liftet.

Bekopogtam az ajtón, és miután senki sem válaszolt, de hangokat azért hallottam, benyitottam. Rajtam kívül még 3 lány állt a szobában. Beszélgettek, és nevetgéltek. Mint minden tizenéves lány. Azt gondoltam: „Csak én nem szoktam ennyi mindenen vihogni?” Viszont amikor megláttak az ajtóban, elcsendesedtek, és lefagyott az arcukról a mosoly. Igen, én is valami ilyesmi reakcióra számítottam. Ez eddig minden évben így volt.

-          - Khmm… Sziasztok. A nevem Rebecca, és nagyon úgy tűnik, hogy együtt fogunk lakni. (Ez már egy előre begyakorolt beszéd volt. Minden évben ezzel kezdtem.)

-          - Szia. –mondta az egyik szőkeség. – Az én nevem Kate, ő pedig Nicole, és Samantha.

-          - Sziasztok… - motyogtam. Ők a köszönést egy vállrántással elintézték.  Nem is vesztegettem tovább az időt, ledobtam a bőröndömet a maradék szabad ágyra, fogtam magam, és elindultam az ajtó felé. Mikor bezártam magam után, hallottam:

-          -Láttátok? … Igen szerintem is! … Szánalmas egy csaj! 

És ezzel nem törődve el is indultam a hátsó kijárat felé. Szerintem az első nap eléggé fölösleges. Tulajdonképpen abból áll, hogy 10 órától tart ez az egész évnyitó, aztán mindenki megy a maga dolgára. Csak az első évesek azok, akiknek számít is valamit. Mert, a barátainkkal egész nyáron együtt lehettünk, és ha esetleg vagyunk olyan szerencsések, és be is pasiztunk a nyáron, sőt egy iskolába is járunk, akkor együtt is eltölthetjük az időt. Én, csakhogy kiszámítható legyek, természetesen egyik csoportba sem taroztam az itt felsoroltak közül. Nem volt se pasim, se cuki kis barátnőm, akivel együtt jártunk volna a kozmetikushoz, meg a szoláriumba. 

Szóval egyedül kullogtam az őszi színekkel borított suli mögötti parkban, és a történteken gondolkoztam.

-          Vajon miért bámultuk olyan sokáig egymást azzal a tanárral? És vajon ő is ezt érezte, amit én? Mi fog történni velünk, a közös órákon, 45 percig csak bámuljuk egymást, míg a többiek szórakoznak? És mi lesz, ha megszólít? Úgy elvörösödöm majd, mint általában, ha egy elő ember megszólít? De még mielőtt feltettem volna magamnak gondolatban a következő elbizonytalanító, és rémisztő kérdést, megzavart valaki. Vagyis inkább valakik. Az iskola egyik eldugott sarkából hallatszottak a hangok. Körbenéztem, azonban senki nem volt az udvaron rajtunk kívül.

-         -  Ne! Hagyjatok már ti faszfejek!

-          - Nézzétek, a kis Dane-t! Már megtanultad a csúnya szavakat? Anyuci engedi egyáltalán, hogy így beszélj? Vigyázz, még a végén eltilt a mesecsatornáktól! Ezt kapd ki! –azzal Patrick gyomorszájon vágta Dane-t. Nyögve esett a kopár fűre. Ez után természetesen a többi focista is kihasználta az alkalmat, hogy Dane tehetetlen, szóval elkezdték rugdosni. Ezt, csakhogy még keményebbnek tűnjön, káromkodásokkal vegyítették.  Nem volt senki más rajtunk kívül a parkban. Csak a földön fekvő, és vért köpő Dane, a többi egoista focista, és én. Nekem meg fájt nézni, ahogy ez a tehetetlen fiú, a fűben vért köp, miközben rugdossák. Így hát cselekedtem. Nem tudom pontosan leírni azt az érzést, ami akkor bennem volt. Nem azért, mert nem emlékszem rá, hanem azért, mert nincs rá jó szó. Nem tudom megfogalmazni. Sajnálom. Csak elindultam, a dühtől vezényelve, és ordítottam:

-          - Hagyjátok őt békén is seggfejek! Vért köp! Vért köp, ti buzik! –azzal ellöktem az éppen rugdosó srácot Dane mellől, aki így neki esett a haverjának. Elestek.(Ez szimpla fizika. Nem voltam én olyan erős, hogy egy fejjel magasabb, és 20 kilóval nehezebb 18 éves srácot el tudjak lökni, hogy még ráadásul el is essen.) Szóval ez után a mozdulat után letérdeltem Dane mellé, és az oldaláról a hátára fordítottam, hogy lássam a sérüléseit. Megjegyzem, nem bírtam a vért. Se a látványát, se a szagát. Undorító, és rémisztő. De akkor muszáj volt elviselnem, nem ájulhattam el, mint a számos alkalmakkor biológia órán. Viszont ahogy láttam ott feküdni azt a srácot, aki olyan laza, és menő, és akkor a lazaság eltűnt az arckifejezéséről, és a helyét a fájdalom töltötte be, az egyszerűen szomorú, és fájdalmas volt. A szemeimbe könnyek szöktek. És abban a pillanatban nem tudtam beszélni, még csak suttogni is alig.

-          - Dane…- csak a nevét tudtam elsuttogni. És csak ekkor hallottam meg, hogy Patrick és a haverjai, rajtunk röhögtek. De ez inkább olyan „gúnynevetés” volt. Szerintem az, hogy vérben fekvő srác, és egy bőgni készülő lány a földön fekszik, a legkevésbé sem vicces látvány.  Erre viszont abban a pillanatban nem tudtam gondolni, mivel csak az járt a fejemben, hogy merre is van pontosan a sürgősségi szoba, és hogy egyedül nem hagyhatom itt Dane-t, mert akkor csak folytatnák a rugdosását. Szóval én is tehetetlen voltam.

-          - Tudjátok srácok, azt beszélik, hogy lányt nem illik megverni. Viszont amikor ránézek erre a borzadályra, nekem egyáltalán nem jut eszembe semmi hasonló.

Azzal 2 srác nekem rontott, megfogtam a karomat (soha nem éreztem még olyan fájdalmat a karomban. Azt viszont éreztem, ahogy zsibbad). Elkezdték feszíteni, hogy ne tudjak mozogni. Patrick diadalmasan vigyorgott, és szerintem nekem az arcomon a félelem, és a düh keveréke ült ki.

-         - Csak nem…. csak nem félsz? Ezt nézzétek, a nagyon kemény, és erős csaj, maga Rebbeca Thompson, itt áll, és nemsokára megismerkedik öklöm, és lábszáram erősségével. Nem is húzom tovább a szót! Ha lehet, ne nagyon hangosan, te kis ribanc!  - belenéztem Patrick szemébe. Nem adhattam meg neki azt a tiszteletet, hogy megbánóan bocsánatot kérjek, mint a legtöbb gyík, amikor elkezdik terrorizálni. És ekkor éreztem olyan ritka erős fájdalmat, amit normális esetben soha. Patrick ökle lendült, és én a fájdalomtól nyögni sem bírtam. Őszintén szólva, még a levegővétel is fájt.  A szemem becsuktam, nem akartam végignézni, ahogy péppé vernek. És akkor jött a következő adag, és a következő. Kinyitottam a szemem, de csak a homályos világ tárult elém.  Nem telt el sok idő. Maximum pár perc. Viszont nekem ez óráknak tűnt. Nem tudtam, hogy hol vérzek pontosan, azt sem hogy eltört e valamim. Egyszerűen csak meleg folyadékot tudtam beazonosítani, amit vérnek gondoltam. Abban a pillanatban, viszont olyan öröm töltött el, ami még csak párszor fordult elő velem. „Vége.” Gondoltam. „Végre vége ennek a kibaszott igazságtalanságnak.” Örömöt, és megkönnyebbülést is éreztem, de sajnos társult ezekhez még egy érzés is. A megalázottság tudata. Az, hogy pár ilyen köcsög, véresre vert, miközben szidták a szüleimet.

-          - Állj! Mit műveltek?! –hallatszott az egyik férfi tanár hangja. Futott. Nyomában még két tanár, egy nő és egy másik, számomra ismeretlen tanár. A fiúk, mikor már a park végében meglátták a tanárokat, elengedtek, és elrohantak, hogy még véletlenül se legyen bizonyíték. Én, meg miután eleresztették a zsibbadta szorított karjaimat, a földre estem, Dane mellé. Mély levegőket vettünk mind a ketten, és próbáltunk nem a fájdalomra gondolni. Sem a lelki, sem a testi fájdalomra. Mikor odaértek a tanárok, nem láttam pontosan az arcukat, csak homályosan.

-          - Úristen. Úristen! –motyogta az egyik tanár. –Gyertek gyorsan! Tiszta vér mind a kettő! –éreztem, ahogy óvatosan felemelnek a földről. Láttam, igaz csak homályosan, de Dane-nek is segítség kellett ahhoz, hogy talpra álljon. Tulajdonképpen, nem is nagyon állt, csak támaszkodott a felnőttekre. Nagyon sajnáltam. Nem tudtam, milyen súlyosak a sérülések, de abban biztos voltam, hogyha vért köpött, akkor nem csak pár kis folt lehetett a többi testrészén. És, mivel még Dane sérüléseit is alig láttam, a sajátjaimat el sem mertem képzelni. Csak azt tudtam, hogy a fájdalom miatt kezd elsötétülni a világ, de én próbáltam neki ellenállni, azzal a maradék erőmmel.  Azonban amikor már a bejárati ajtónál jártunk, nem bírtam tovább, becsuktam a szemem, és vártam, hogy minden megoldódjon.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.