Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet

2014.05.16

Nem vagyok az az érzelgős típus. Soha nem voltam. És nem is leszek. Csak szólok. Viszont életem utolsó tanéve volt a „legromantikusabb”, és egyben legszörnyűbb tanéve. Ez a 10 hónap változtatott meg mindent, és adott értelmet neki. Viszont ez volt egyben a legbrutálisabb, és a legszívszaggatóbb időszak is... És még most is pontosan emlékszem minden egyes pillanatra, és mondatra:

Hajnali 5. óra. Csak feküdtem az ágyamban, és arra gondoltam, hogyan fogok boldogulni a következő tanévben. A gimnázium utolsó éve a legnehezebb, és ezen múlik minden. Most fognak következni a vizsgák, stb. A végzősökön van az idei évben a legnagyobb hangsúly, és minden tanár csak körülöttük forog. Megjegyzem én voltam a legnépszerűtlenebb, legszerencsétlenebb, és az a lány, aki az osztályban a lúzer, 17 éves, levegő szerepét töltötte ki. Ennek következtében rám nemhogy reflektorfény, még a lámpa árnyéka sem vetődött. Pont ezért, mert nem voltam se érdekes, se jó sportoló, se szexi, csupán egy átlagos diák, lettem én az a diák. Az a diák, akit állandóan szidnak. Aki nem mehet ki a mosdóba egy jó beszólás, vagy gáncsolás nélkül. Aki mindig hülyét csinál magából.  

 Még mindig nem tudtam aludni attól a tudattól, hogy egy újabb adag  „Kis ribanc! Húzzál innen! Látjátok, milyen szánalmas?!” várt rám. Nem szoktam verekedni, és nem szoktam visszaszólni az ilyen seggfejeknek. Csak tűröm csendben. Viszont ez a gondolat mégis megrémített, és nem tudom, hogy miért. Hiszen, már évek óta tűrtem, és nem érdekelt. Most akkor mi a francért érdekel?! 

Láttam, hogy kezd feljönni a nap.Ránéztem a kis, kékszínű ébresztő órámra, ami reggel 7 órát mutatott.  Így gondoltam felöltözöm, és reggelizek, mivel fél nyolckor indultunk apa kocsijával. Szeretem azt a kocsit. Jó illat van benne. Be pakoltam a bőröndömbe, mivel egy felettéb unalmas, és komor bentlakásos iskola volt az otthonom hétköznaponként, meg úgy általában is.  Nem tudom, örültek-e a szüleim annak, hogy hónapokig alig látnak. Ez aggasztó...

 Elköszöntem anyától, aki még köntösben, karikás szemekkel, félálomban csinálta a kávéját, és reakciója arra, hogy ismét alig fogja látni a lányát x ideig, csak egy mosoly volt. Apa mindeközben behajította a bőröndömet a csomagtartóba. Ezután beültem én is apa mellé, és elindultunk. Az út, körülbelül egy és fél óra lehetett. Én ez alatt csak bámultam ki az ablakon, zenét hallgattam. Apához nem nagyon szóltam, de ő se hozzám. Szerettük egymást, de már kislány korom óta tudtuk mid ketten, semmi közös nincs bennünk. Mind a ketten teljesen eltérő zenét, színeket, vagy esetleg kaját szeretünk. Ezért is furcsa is ez. Anyára sem hasonlítok annyira. Se külsőleg, se pedig belsőleg. Furcsa. Az ember nem gondolná, hogy ha két embernek születik egy gyereke, ennyire teljesen különbözni fog tőlük. Az lenne a normális, ha örökölne géneket, tulajdonságokat. De én nem. Egyiket sem örököltem. Főleg a külsőm az, ami igazán feltűnik az embereknek, ha együtt látnak minket. Nekem barna hajam van. Mindkét szülőmnek szőke.. A szemem tengerkék színű, és az arcom eléggé hosszúkás. Nincsenek szeplőim. (Talán egy-kettő.) A bőröm hófehér. A szüleim ennek a 100%-os ellentéte. Ők azok a tipikus Beverly Hills-i külsőt sugározzák, és én meg az a londoni lány vagyok, aki még életében nem látott napfényt. 

A gimnáziumnak a neve: II. Erzsébet Gimnázium és Kollégium. Mivel inkább csak olyan ismerőseim akadtak, akik 0-24-ben szívattak, nem voltak nagyon barátaim. Őszintén szólva nem is akartak barátkozni velem a többiek. Ennek meg nem nagyon értettem az okát.

-          - Viszlát, kicsim! - köszönt el tőlem, miközben én már szomorúan az ajtót csuktam be. 

-          - Szia, apa..

-          - Ne felejts telefonálni! - szerintem csak szükségét érezte annak, hogy valami átlagos, szülői utasítást adjon, mielőtt elhajt a kocsival. 

-           -Rendben apa.

-          - Szia! Szeretlek! - soha nem mondják nekem a szüleim, hogy szeretnek. Csak akkor, amikor hónapokig kettesben vannak a házban, nélkülem.

-           - Én is… - motyogtam vissza. 

   És miután ez az érzelgős búcsúzkodás megtörtént, és apa elhajtott a fekete sportkocsijával dolgozni, rájöttem, hogy igen, elkezdődött a tanév. Hogy honnan jöttem rá minderre? Jó, talán azért is, mert egy platina szőke cicababa vigyorogva a kezembe nyomott egy A4-es papírt amire „Boldog iskolakezdést!” volt ráírva. Na, de a másik dolog, amiért teljesen biztos voltam az „iskola-kezdés” dologban, az ez volt:

-         .- Nézzétek csak! Itt van Thompson! -Mivel már megszoktam, nem nagyon reagáltam erre.

-          - Na mi van?! Elvitte a cica a nyelved?

-           - Nem, csak nem nagyon szoktam állatokkal társalogni. - (Jó, a fejemben lehet, hogy jobban hangzott. Nem voltam jó a keménykedésben...)

-          -Hú! Halljátok ezt? Csak nem…?ez már egy fél visszafeleselés volt! Ugye tudod… nem illik visszafeleselni! Főleg nem ilyen kis szánalmas mocskoknak, mint te!

   Erre sem reagáltam. Nem azért mert betojtam, hanem azért, mert a düh miatt egy hang sem jött ki a torkomon. - (Nem tudom miért lettem ilyen dühös. Sosem húztam fel magam az ilyeneken. Talán az a tény, hogy még be se léptem a kapun, amint megláttak, már is megszóltak.)

-          - Hagyj békén, te seggfej! –Tudom, mondhattam volna valami kevésbé elcsépeltet, de a jelenlegi helyzetemben, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Ha csak lerázom őket, és hogy ne tűnjek olyan nyuszinak, egy káromkodást is beillesztek a mondatomba. Viszont annak örültem, hogy majdnem elértem a kívánt hatást, mivel a düh miatt csak a fogaim között préseltem ki a szavakat, szóval csak Patrick hallhatta, aki mindig a tömeg élén állt. Nem is feszítettem a húrt, szóval miután elhangzott ez a mondat, fogtam a bőröndömet, és elindultam a többi diák után a bejárathoz.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.